Eurázsia maraton: tízezrek futnak át az isztambuli Boszporusz-hídon. A célszalag még messze van Fotó: Reuters
A három török hírcsatorna október hatodikán reggeltől élő adásban közvetítette az eseményeket. Törökország lakossága a képernyők előtt várta a brüsszeli EU-biztosok döntését. Vajon Törökország zöld jelzést kap-e a belépésre, mint ahogy már a napokkal azelőtt kiszivárogtatott hírek biztatták, vagy az utolsó pillanatban valami meglepetés készül? Végül is meglepetés nem született, a brüsszeli országjelentés, bár megállapított bizonyos hiányosságokat, alapjában véve megfelelőnek minősítette Törökország teljesítményét, így javaslatot tett a csatlakozási tárgyalások megkezdésére.
Az országjelentés nyilvánosságra hozatalával szinte egy időben Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök a strasbourgi Európai Parlamentben mondott beszédében történelmi jelentőségűnek nevezte Brüsszel pozitív hozzáállását. Véleménye szerint Törökország jelenléte lesz a legjobb biztosítéka annak, hogy az Egyesült Európa soha ne váljék a vallások és kultúrák összecsapásának színhelyévé.
Törökország több mint negyven éve tartó uniós történetében ezzel újabb fejezet kezdődött. Bár hagyományosan a NATO egyik stratégiai tagja volt a hidegháborús években, Törökország mégis valahogy mellőzve érezte magát az EU-t illetően. 1963 óta az Európai Unió előszobájának tekinthető Európai Közösség tagja volt, de hivatalosan csak 1987-ben nyilvánította ki igényét az uniós tagságra. Brüsszel az akkori viszonyok között elutasította Ankara jelentkezését. Többszöri egyeztetési kísérletek után, 1996-ban létrejött a vámunió az EU és Törökország között, majd ezt követően 1999-ben Törökország hivatalosan is tagjelöltté vált.
Az események a két évvel ezelőtti kormányváltással gyorsultak fel. Az addig nagyon törékeny belpolitikai egyensúlyt biztosító koalíciós kormányok helyett a Tayyip Erdogan vezette iszlám színezet? Igazság és Fejlődés Pártja került kormányra.
Erdogan maga mögött tudva a parlamenti többséget, lendületes reformfolyamatot indított: két év alatt eltörölték a halálbüntetést, az emberi és polgári jog új értelmezést kapott. A jogharmonizáció is kimondottan lendületesen haladt ezekben az években: először a polgári törvénykönyv változott meg, majd azt követően az elmúlt hetekben módosították a teljes büntető törvénykönyvet. (Az esemény jelentőségét növeli az a tény, hogy az előző törvénykönyvet még Mussolini Olaszországából vették át.) A módosításokkal több mint háromszáz törvény megváltozott. Jogi szakértők szerint ezzel Európa egyik legkorszer?bb büntető törvénykönyve jött létre.
Külön kell szólni az eddig egyik legvitatottabb kérdésről, a kurd kisebbség helyzetéről. A modern Törökország nemzetközi legitimációját biztosító 1923-as lausanne-i békeszerződés szerint Törökországban csak vallási kisebbségek léteznek. Az Ankara által évtizedekig előszeretettel idézett szerződés nem tekinti kisebbségnek a törökökkel azonos vallású kurdokat. Az ankarai értelmezés szerint ennélfogva a kisebbségi jogokat sem követelhetik. A török népi nemzeti ideológia évekig gyártotta az olyan nehezen védhető elméleteket, miszerint a kurdok is tulajdonképpen törökök, csak a nyelvük valamennyire eltér. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a 20. századi török történelemben legalább három nagyobb kurd felkelés zajlott. Ezek között talán a legutolsó, a szakadár PKK által az 1980-as, 90-es években szervezett lázadás volt a legpusztítóbb, amelynek során több mint 40 ezer ember vesztette életét, és az anyagi kár a becslések szerint 80 milliárd dollárra tehető.
Ezzel a háttérrel indult Ankara a Brüsszel által kitűzött házi feladat teljesítésére: először is visszakapta a szabadságát Leyla Zana aszszony és három társa, akik tíz éve raboskodtak. Zanáék annak idején egy teljesen legálisan működő kurd párt törvényesen választott képviselőiként kerültek be a török parlamentbe, majd rövid időn belül megfosztva a mentelmi joguktól, a börtönbe. A vád szerint segítették a szakadár PKK-t – holott mindenki tudta, hogy ez koholt vád, s hogy Zanáék azért kerültek rabságba, mert a török parlamentben kurdul próbáltak felesküdni.
A Zana és társai szabadon engedésével egyidejűleg jóváhagyott törvények lehetővé tették a kurd nyelv tanítását is. Több városban működnek már kurd nyelvtanfolyamok, és az állami tévé és rádió, bár hetente csak kétszer félórás adásban, de kurd nyelv? adásokat is szerkeszt. Megjelentek a kereskedelmi forgalomban az első kurd nyelv? filmek, zenei albumok, amelyek egy évvel azelőtt még elképzelhetetlenek voltak, hiszen a terjesztőjük több éves börtönbüntetést kaphatott volna.
A Törökországról alkotott vélemények változásában komoly szerepet játszottak a ciprusi fejlemények. Cipruson az 1974-es török beavatkozás óta a török katonák védelmében létrejött az úgynevezett Észak-ciprusi Török Köztársaság, amelynek szuverenitását eddig a világon csak Ankara ismerte el. Így Törökországot azzal vádolták, hogy ciprusi katonai jelenlétével és a török ciprióták államalakulatának a támogatásával a nemzetközi jog szerint akadályozója lett a ciprusi kérdés rendezésének.
Az EU májusi bővítésének előkészítése folyamán az ENSZ és Brüsszel közös terve volt, hogy az egyesült Ciprus lépjen be az Unióba. Ennek érdekében a felek között hónapokig folyt az érdekegyeztetés, és a végén a sziget mindkét részében tartott népszavazás során a sziget török lakossága igennel voksolt a Kofi Annan ENSZ-főtitkár nevével fémjelzett és Brüsszel által is támogatott béketervre. A sziget újraegyesítése végül azért hiúsult meg, mert a ciprusi görögök megvétózták a tervet. Bár a ciprusi konfliktus nem oldódott meg, de Törökország együttműködése a rendezési folyamatban elég volt ahhoz, hogy Ciprus mint akadály lekerüljön a Brüsszel és Ankara közötti tárgyalások napirendjéről.
Ezzel a törökök elméletileg teljesítették azokat a "házi feladatokat", amelyeket Brüsszel a hágai csúcstalálkozón feltételként jelölt meg Ankara számára. Brüsszel elismerően nyilatkozott a török teljesítményről, ez azonban nem volt elég arra, hogy a török ostrom egyöntet? lelkesedést váltson ki az Egyesült Európában. Annyira nem, hogy ezekben a napokban "a török kérdés" talán a legfontosabb vitaponttá vált az EU-n belül.
Sokan, és nagyon keményen ellenzik a török belépést. Az érvelések középpontjában Törökország nagysága áll. Valóban, 71 milliós népességével Törökország most az EU-n belül a második legnagyobb állam lenne, de becslések szerint az elkövetkező tíz évben, mire a tárgyalások véget érnek, és Törökország teljes jogú taggá válik, a legnagyobb lehet. Ennek természetesen képviseleti vetülete is lesz: az Európai Parlamentben, ahol az országok a népességükkel arányosan kapnak képviseleti jogot, a török parlamenterek lesznek a legtöbben. A török belépést ellenzők úgy vélik, a törökországi szegénység a hatalmas méreteivel veszélyezteti majd az európai pénzügyi és jövedelmi egyensúlyt. E nézet szerint Törökország hosszú évtizedeken keresztül nettó haszonélvezője lesz az uniós forrásoknak, ami hosszú távon ellenérzéseket szül majd az uniós országok fejlettebb régióinak adófizetőiben.
Egy másik érv szerint Ankara felvételével nemcsak a török belépéssel kell számolni: az új tag elkerülhetetlenül magával hozza saját régiója megoldhatatlan gondjait is. Törökország belépésével az EU határossá válik Irakkal, Iránnal, a közel-keleti és a kaukázusi válsággócokkal. A most a világ távoli eseményeinek számító vérengzések egy csapásra az unió belügyeivé válhatnak.
Az európai közvélemény konzervatív rétegeiben elterjedt nézet az unió keresztény, nyugati arculatát félti a török kultúra és az iszlám vallás megjelenésétől. Eszerint Törökország és a törökök földrajzilag is, és a kulturális életükkel is inkább keletinek tekinthetők, mint nyugatinak, ergo, mindenki maradjon ott, ahová tartozik.
Természetesen vannak ellenérvek is. Akik szorgalmazzák a török belépést, azok például a fiatal és gyorsan növekvő török népességet áldásnak tekintik az elöregedő európai népességgel szemben, hiszen 20–30 év múlva az unióban veszélyesen alacsony lesz az aktív keresők aránya, tehát szükség lesz a fiatal dolgozó generációkra, akik megteremtik a nyugdíjas generációk fenntartásának alapját. Ráadásul szerintük hosszú távon ez a természeti utánpótlás fogja megtartani az Európai Uniót a világ más régióival szemben az egyre erősödő globális versenyben.
A törökök felvétele mellett érvelők azt hangoztatják, hogy a vallási és kulturális ellentmondások nem a jövőt veszélyeztető tényezők, hanem most is jelen vannak, hiszen Európában jelenleg is közel tizenkétmillió iszlám vallású polgár él. Nem a csatlakozásra aspiráló új iszlám országok kizárásában és a meglévők elszigetelésében kellene keresni a megoldást, hanem a békés együttélés új formáinak kitalálásában. Hiszen a falak önmagukban nem védelmezik a belül rendezkedőket – ezt bizonyította a történelem a kínai faltól a vasfüggönyig több ezer éven keresztül.
És a kereszténység kérdése. Ez a minősítés önmagában, a török kérdés nélkül is erősen megosztja az európai közvéleményt, sokan már jóval Ankara kopogtatása előtt is felvonták harci lobogójukat e kérdésben. Ráadásul milyen keresztény hagyomány lehet az, amely teljesen kizárja a bizánci hagyományokat őrző török földet?
Végül, de nem utolsó sorban a Törökország belépését támogató tábor szerint a törökök elutasítása nagy kudarcot fog jelenteni. Ez a kudarc nem egy országé lesz, hanem egy modellé. Törökország 20. századi nagy társadalmi kísérletének ezzel vége lesz, ami azt jelenti, hogy egy olyan országban, ahol a lakosság túlnyomó többsége iszlám hitű, nincs esélye a szekularizációnak. A majdnem száz éves kísérlet ellenére reménytelen a nyugati értelemben vett politikai pluralizáció és a demokrácia létrehozása. Ennek nyilvános elismerése pedig beláthatatlan ösztönző hatással lehet az egyébként is keményen a nyugati világ ellen agitáló fundamentalista iszlám erők számára.
(A szerző újságíró, a CNN török nyelv? adásának budapesti tudósítója)
2004. 10. 15. (VIII/42)
