Messze még a győzelem

Iraki kézben a volt rendszer vezetői. Felül: Szaddám Huszein, Tarik Aziz külügyminiszter, Ali Hasszán al-Madzsid parancsnok ("Vegyi Ali"), alattuk: Aziz Szalih Numan, a Baath párt egyik vezetője, Barzan Hasszán al-Tikriti, Szaddám féltestvére és Abid Mahmud al-Tikriti, a diktátor személyi titkára Fotó: Reuters

E hírt követően bejelentették azt is, hogy a szövetséges erők hétfőn az iraki ideiglenes kormány igazságügyi minisztériumának a hatáskörébe helyezték Szaddám Huszein volt iraki elnököt és több egykori, közeli munkatársát. Az al-Dzsazíra arab hírtévé hétfőn már azt is tudni vélte, hogy Szaddámék ügyében már a jövő héten összeül a bíróság.

Amerikai sajtóértesülések szerint Szaddám Huszein Irakban, egy amerikai támaszponton van, és az ítélet meghozataláig amerikai katonák őrzik majd. Az iraki különleges törvényszék az Egyesült Államok jóváhagyásával tavaly decemberben jött létre azzal a céllal, hogy büntetőeljárást indítson Szaddám Huszein ellen a huszonhárom éven át tartó elnöksége alatt elkövetett kegyetlenkedésekért, amelyeknek következtében háromszázezren haltak meg.

Ijad Allavi a hatalomátvétel után rögtön kijelentette: az átmeneti iraki kormány eltökélt szándéka, hogy jövő év január 2-án választásokat tartson. Addig azonban rendet kell teremteni az országban. Így a kormány már hétfőn és kedden – a biztonság megteremtése érdekében – számos rendkívüli intézkedést hozott. Azokon a területeken például, ahol a legnagyobb mérték? az erőszak, rögtönítélő bíráskodást és kijárási tilalmat vezetnek be.

A közép-keleti ország úgy kapta vissza szuverenitását, hogy nem született megállapodás a szövetséges erők és az iraki kormányzat között az országban maradó nemzetközi erők jogállásáról, pedig azok többsége – főként az amerikai és brit erők – minden valószínűség szerint még jó néhány évig Irakban fog állomásozni.

A hatalomátadás előtti napokban nem egészen egy hét alatt mintegy félezer ember halt meg a Tigris és az Eufrátesz folyók között csak az erőszakos cselekmények következtében. Több neves politikust, rendőrfőnököt, polgármestert öltek meg a terroristák vagy a lázadók. Az eddigi amerikai kormányzatnak, és mostantól az amerikaiak által kinevezett iraki kormányzatnak is ellenálló szabadcsapatok egyre összehangoltabb és egyre sikeresebb támadásokat hajtanak végre a helyi kormányzó szervek, illetve rendfenntartó erők vagy külföldi megszálló csapatok ellen. Támadásaik kiképzett katonákra jellemző akciók, melyeknek során már nemcsak középületeket, hanem kerületeket, sőt egész városokat foglalnak el és tartanak a kezükben. Úgy tűnik, hogy Irakban tipikus iszlám polgárháború dúl. Az egyik oldalon azok az irakiak állnak, akik ki akarják űzni az országból az idegen katonákat, hogy magukhoz ragadhassák a hatalmat, a másik oldalon pedig azok, akik az idegenek segítségével akarnak uralkodni.

Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter szokatlanul bizonytalanul nyilatkozott vasárnap arról, hogy egyáltalán megnyerhető-e az iraki terror ellen folytatott háború. A BBC televíziós adásában arra a kérdésre, hogy szerinte a koalíció nyerésre áll-e a terroristákkal vívott harcban, azt mondta: a koalíció nagyon sikeres a hírszerzés értesüléseinek cseréjében, a bankszámlák befagyasztásában, valamint a terrorszervezetek vezetőinek elfogásában vagy megölésében. A szövetségeseknek ugyanakkor "nincs jó rálátásuk arra", hogy ezek a csoportok mennyi új tagot verbuválnak és képeznek ki terrorcselekményekre, öngyilkos akciókra. "Amíg ezt nem tudjuk, nem tudunk válaszolni arra a kérdésre sem, hogy győzelemre vagy vesztésre állunk-e" – mondta az amerikai védelmi miniszter.

Az iraki hatalomátadásról vég nélkül cikkezik a világsajtó. A The Washington Post vasárnapi szerkesztőségi kommentárjában már előre kifejtette, hogy a hatalomátadással semmiféle látványos változás nem történik majd Irakban. Miként írja: a mindennapokban sem az iraki polgár, sem a külföld nem lát majd különbséget. Maximum annyi történik, hogy a szuverenitás hivatalos helyreállítása talán eltávolítja a megszálló címkét a szövetséges erőkről. Az irakiaknak eddig nem sok késztetésük lehetett a terrorizmus és a gerillák elleni harcra, mivel úgy érezhették, hogy Paul Bremer amerikai kormányzóért harcolnak. Amiben bízhatunk, írja a lap, az annyi, hogy az iraki katonák talán nagyobb elszánással fognak harcolni, ha ezt az országukért teszik és a honfitársaik parancsára.

A kormánnyal szemben azonban fennáll a megalapozatlan elvárások veszélye. Egyes felmérések tanúsága szerint a lakosság körében a hivatalába lépett új ideiglenes kormánnyal szemben jelentős a megelőlegezett jóindulat és türelem. A csalódott irakiak, miután az amerikai megszállás nem teremtette meg a közbiztonságot, és nem javított az életükön, most az új bagdadi kormánytól fogják elvárni ugyanezt. Az iraki fegyveres erők azonban kevesen vannak,
rosszul felszereltek, megbízhatatlanok, és még nem képesek átvenni a rendfenntartás feladatát.

A legnagyobb brit baloldali napilap, a The Guardian éppen a minap írta brit kormányforrásokra hivatkozva, hogy szinte sehol nem tart az iraki biztonsági szervek hálózatának kiépítése, s hogy a szövetséges hatóságok éppen most készülnek elbocsátani 30 ezer kiképzett iraki rendőrtisztet, mert azok vagy nem képesek, vagy nem akarják ellátni a feladatukat. A cikk szerint sok iraki rendőr átállt a felkelőkhöz, vagy egyszerűen otthon maradt a Fallúdzsában és a déli országrész más városaiban kitört fegyveres lázadások idején. A hadra fogható biztonsági alakulatok felszerelése viszont siralmasan hiányos. A szükséges mennyiség? rádió adó-vevők kevesebb mint öt százalékát, a golyóálló védőmellényeknek kevesebb mint negyedét, a szükséges járművek harmadát, és a fegyvereknek is csak alig több mint a felét kapták meg.

A rögtönítélő bíróságok létrehozásával párhuzamosan Allavi miniszterelnök békejobbot nyújtott a fegyveres ellenállóknak. Amnesztiát kínál azoknak a fegyveres felkelőknek, akik úgymond "meggyőződésből" szálltak szembe a koalíciós erőkkel, és nem azért, hogy destabilizálják az országot. Egy helyütt azt írta, hogy az új vezetés egyértelműen különbséget fog tenni a "megszállás miatti kétségbeesésükben fegyvert ragadók" és azon "terrorista bűnözők" között, akiknek egyetlen céljuk iraki polgári személyek meggyilkolása és megnyomorítása, illetve a sikeres iraki átmenet megakadályozása. Allavi azt mondja, hogy minden tisztességes régi katonát és rendőrt visszavesz az erőszakszervezetekbe, ám a nemzet ellen főbenjáró bűncselekményeket elkövetőket kizárja azok soraiból.

A The Guardian cikke szerint sokat segítene, ha gyorsabban érkezne a már jóváhagyott amerikai segély, amiből az irakiak is részesülnének, nem csak a szerződéses alapon Irakban tevékenykedő amerikai és más külföldi cégek. Az is nagy segítség volna, ha a NATO-szövetségesek nem csak a katonai kiképzésben, de talán a határok őrzésében is segítséget nyújtanának.

A The New York Times szintén vasárnapi számában már kimondja, hogy nem zárható ki a hatalomátadás és az új iraki ideiglenes kormány kudarcának a lehetősége. A cikk szerzője a fokozódó erőszakra utalva úgy véli, hogy Irak évekre elakadhat valahol a demokrácia és az anarchia között, és nem lesz sem a terroristákat támogató ország, sem az új közel-keleti demokrácia fényes példája, hanem egy olyan független állam válhat belőle, amely nem igazán szuverén, nem igazán stabil, és nem igazán egységes.

Washingtonban a kormány illetékesei azonban még csak nem is hajlandók megvitatni a kudarc stratégiai következményeit. Ezt az elzárkózást újabban Irak-szindrómának nevezik. Egy közel-keleti szakértő, bizonyos Edward Djerejian, számos republikánus kormány közel-keleti diplomatája két lehetséges kimenetelt vázolt fel. Az egyik: a zűrzavar és erőszak ellenére végül is olyan kormánya lesz Iraknak, amely megosztja a hatalmat a főbb etnikai és vallási csoportokkal, és a végjáték kedvezően alakul; a másik: kudarc esetén a történelemben az egész amerikai akció egy olyan vállalkozásnak minősül, amely nemcsak a biztonságot nem hozta létre, hanem instabilitást hozott a térségbe, és visszavetette azokat a célkitűzéseket, amelyeket Washington az arab–izraeli konfliktus rendezésében, az energiaellátás biztonságának megteremtésében és a térség demokratizálásában tűzött maga elé.

Felvetődik az a kérdés is, hogy vajon miért hozták két nappal előbbre a hatalomátadást a tervezettnél? A miniszterelnök, Ijad Allavi maga kérte a hatalomátadás előrehozatalát, hogy "az irakiak minél hamarabb maguk irányítsák a sorsukat". Két nap – szerda helyett a hétfő – aligha tette az irakiakat boldoggá. Az igazság valahol máshol rejlik. Nyilvánvalóan joggal tarthattak attól, hogy június 30-ára a terrorcsoportok különösen erőteljes tevékenységet szerveztek maguknak. Ezt megelőzendő kellett korábban levezényelni a ceremóniát.

A másik ok pedig az, hogy George W. Bush elnöknek hétfőn reggel Isztambulban kellett lennie, a NATO csúcsértekezletének megnyitóján, és így sajnos nem lehetett ott Irakban, hogy maga adja át a hatalmat az irakiaknak. A Fehér Házban ugyanis azt suttogják – méghozzá nem is olyan halkan –, hogy Bushnak esze ágában sem volt Irakba menni a hatalomátadás ünnepére, mondván: ez az ünnep nem az amerikaiak ünnepe, hanem az iraki népé – ahogy azt az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, Condoleezza Rice az ABC televízió kérdésére válaszolva kifejtette.