Erdélyi Zsuzsanna Fotó: Somorjai L.
– Volt bizonyos mennyiség? tőkém, nemcsak a saját pénzem, hanem az apai örökségem is, egy család által több évtized alatt felhalmozott tőke, harminc-harmincötmillió forint.
– Mivel foglalkozott a cége?
– Az volt az elképzelés, hogy megveszek valamilyen tartozást, majd megpróbálom ezt a követelést érvényesíteni, és azt a céget, amit ezáltal meg tudok szerezni, én működtetem tovább. Találtam is egy követelést, amit a hitelező két éve nem tudott behajtani.
Egy kétszázmillió forintos tartozást vásároltam meg, az akkori piaci ár duplájáért, harmincmillió forintért. Az adásvételt mindkét részről ügyvédek bevonásával bonyolítottuk. Természetesen az adóst is értesítettük a tranzakcióról, aki tudomásul vette: onnantól fogva nekem tartozik. Ezek után felszólítottam az adóst, hogy adja át a pénzből működtetett cég százszázalékos tulajdonjogát. Így lett az enyém a kesznyétei vízerőm? a Sajón.
– Ez törvényes tranzakció volt?
– Hogyne, a pénzvilágban faktoringnak hívják.
– Jó üzletet kötött?
– Ha valaki csak annyit hall, hogy harmincmillióért hozzájutottam egy vízerőműhöz, azt gondolhatja, jó üzlet. De tudni kell, a kockázat is nagy: kiderülhet például, hogy az erőm? a csőd szélén áll. Vagy miután átveszem, rögtön a nyakamba szakad egy háromszázmilliós tartozás.
– Előzőleg átvilágította az erőművet?
– Nem tudtam átvilágítani, vannak olyan üzleti információk, amelyeket nem lehet megszerezni. Annyit tehettem, hogy a cégbíróságon kikértem az előző évi mérlegadatokat.
– A kockázat tehát abban állt, hogy nem tudhatta pontosan, mit is vásárolt meg?
– Igen. És abban is, hogy mivel az adós privatizáció útján jutott az erőm? birtokába, ahhoz, hogy eladhassa, szükség volt az ÁPV Rt. jóváhagyására. A jóváhagyásnak pedig komoly szakmai feltételei voltak: a kötelező fejlesztések mellett még a szakszervezettel is meg kellett állapodnom: garanciát kértek az erőm?ben dolgozó emberek további alkalmazását illetően. Összegezve tehát: ez nem egy olyan befektetés volt, ahonnan az ember rögtön elkezdi kivenni az osztalékot. Nem. Ehhez munka kellett volna. Ezzel együtt tetszett a dolog, gondoltam, megcsinálom.
2000. március 9-én a teljes dokumentációt – szerződéseket, mellékleteket, szakszervezeti megállapodásokat – benyújtottam az ÁPV Rt.-nek. Azután vártam. Az ÁPV Rt. helyett azonban az eladó jelentkezett.
– Kiről van szó?
– A K. családról. Ez a név Miskolcon fogalom, úgynevezett fehérgalléros bűnözők.
– Mit ért a fehérgalléros bűnöző kifejezésen?
– Fehérgalléros az, aki például adót csal. Ennek a családnak a férfi tagjai – az apa és két fia – ilyen cselekményekért kaptak végrehajtandó börtönbüntetést.
2001 februárjában felhívott az idősebb K.-né, hogy nagyon fontos emberekkel kell találkoznom, menjek le Miskolcra.
– Kik várták?
– Négy úriember és a hölgy. Háromnak a nevét már ismertem: egy hírhedt olajszőkítő cég emberei voltak. Úgy is mondhatjuk, maffiavezérek. A kilencvenes évek közepén velük volt tele a sajtó.
– Mit akartak?
– Vízerőművet vagy életet.
– Erőszakkal?
– Elővették a pisztolyt, hogy azonnal írjak alá egy szerződést, melyben lemondok az erőműről a hölgy javára, akitől megvettem harmincmillióért a követelést. Azt feleltem, hogy lehet próbálkozni, de ha eltesznek láb alól, rendkívül bonyolult örökösödési eljárással fognak szembe kerülni. Ugyanis akkor még férjnél voltam, a férjem külföldi állampolgárságú diplomata volt. Nem olyan egyszer? kiforgatni egy örököst a vagyonból, ha történetesen külföldi diplomata. Ez váratlanul érte őket, ezért azt ajánlották, intézzük el békésen, fizetnek nekem 20 milliót. Azt mondtam, ez nem az az összeg, amire én gondolok.
– Mennyire gondolt volna?
– Semennyire. Becsületes emberekkel hajlandó vagyok bármilyen üzletről beszélni, de vannak olyanok, akikkel semmilyen összegben nem tárgyalok semmilyen üzletről. Hogy időt nyerjek, azt javasoltam, vigyenek vissza Budapestre, és másnap folytassuk a tárgyalást. Miután az Oktogonnál kiszálltam az autójukból, azonnal feljelentést tettem az Országos Rendőr-főkapitányságon.
Másnap reggel kilenckor csörgött a telefonom. A férfiak voltak. Azzal, hogy hallották, följelentettem őket. Mondtam, örülök, hogy ilyen jó az összeköttetésük a rendőrséggel, mert máshonnan nem tudhattak a feljelentésről, de egyértelművé tettem, semmilyen üzleti ajánlatuk nem érdekel. Az ügy azonban nem zárult le ennyivel. Sőt, igazából most kezdődött el.
– Amennyiben?
– K. úr feljelentett csalásért.
– Miben állt a csalás?
– Nem tudom. De hatszázhetvenmillió forintos csalás nagyon nagy csalás, majdnem egy Tocsik-ügy.
– Hogyan szerzett tudomást a feljelentésről?
– Jöttek értem. 2001. június 13-án megjelent a rendőrségi kommandó a lakásomon. Három álarcos illető és egy civil őrnagy. Ő közölte a csalás vádját. Ezután házkutatást tartottak, de érdekes módon a számítógépem nem érdekelte őket. Magamhoz vehettem tízezer forintot, azután irány Miskolc. Este tíz óra körül értünk le, rögtön el is kezdték a kihallgatást, ez eltartott reggel négyig.
– Miről kérdezték?
– Az erőm? volt az alapvető téma. Én elmondtam nekik, hogyan vásároltam meg K.-nétől a behajthatatlannak tűnő követelését, hogyan egyeztem meg az adóssal, hogyan váltam az erőm? tulajdonosává. És fontosnak tartom megemlíteni, hogy ezen a vallomásomon a későbbiekben sem változtattam, sem a rendőrségen, sem a bíróság előtt.
– Hol, milyen körülmények között volt előzetes letartóztatásban?
– Miskolcon. Úgy vittek át a rendőrségi fogdából a börtönbe, hogy az egyik rendőr azt mondta, én vagyok a magyar alvilág keresztanyja. Nagyon hálás voltam ezért a beugróért, mert rögtön tekintélyem lett a börtönben.
– Békén hagyták?
– Az első időkben, amikor jön a bekóstolás, ez az állítás adott védelmet. Senki nem nyúlt bele a szekrényembe, hogy megnézze, hajlandó vagyok-e verekedni az igazságomért. Nem merték megtenni. Később aztán megismertek. Zömük írástudatlan volt. Megírtam a leveleiket, és más módon is sokat segítettem a rabtársaknak. Egyáltalán nem volt rossz viszonyom a nem azonos társadalmi vagy szociális rétegből jöttekkel.
– Kikkel volt egy cellában?
– Az utolsó kilenc hónapot két gyilkossal töltöttem együtt, előtte egy nagyobb cellában voltam, ott volt gyilkos is, drogfutár is, tiltott kéjelgőket futtató mama: mindenféle ember.
– A civil életből belecsöppenni egy ilyen helyzetbe, tudva, hogy nem csinált semmit, eléggé drámai lehet.
– Ezt még azzal próbálták fokozni, hogy az első hetekben magánzárkába raktak. Nem volt rádióm, nem volt könyvem, hetek teltek el úgy, hogy hivatalosan senki egy szót nem szólt hozzám. Rájöttem, ezt teljesen tudatosan csinálják. Meg akartak törni.
– A családtagjai sem keresték?
– Az édesanyám akkor halt meg, szeptember végén
– A temetésre kiengedték?
– Nem. Mindent utólag közöltek. A férjem beadta a válókeresetet.
A külügyminisztérium azt az információt kapta, hogy én egy nagyon komoly szervezett bűnöző vagyok. A férjemnek két lehetősége maradt: vagy abbahagyja a diplomáciai karrierjét, vagy elválik.
– Beszéltek erről?
– Nem, ő akkor Tokióban volt attasé, nem tudtunk beszélni. Ügyvéd útján közölte, hogy ez a helyzet. Beleegyeztem a válásba, senki életét nem fogom tönkretenni.
– Régóta házasok voltak?
– Tizenhárom év után váltunk el.
– Telefonon sem beszéltek?
– A börtönben nem telefonálhattam.
– Férje tehát ügyvéden keresztül tudatta a válást. Önnek volt ügyvédje a hatszázhetvenmilliós csalás ügyében?
– Eleinte nem. A miskolci ügyvédek – mindegyikkel írásban közöltem, miről van szó, és kik állnak a "másik oldalon" – pánikszerűen elzárkóztak a védelmem elvállalásától. Az volt a válasz, hogy nem óhajtják a saját és irodájuk biztonságát kockáztatni. De nem csak az ügyvédek ijedtek meg. A per tárgyalására kijelölt bíró sem vállalta az ügyet. Arra hivatkozott, hogy ismeretlenek hónapok óta figyelik, fél, és félti a családját. Mivel én már hónapok óta elzártan éltem a külvilágtól, nem nehéz kitalálni, honnan érkezett a fenyegetés. Új bírót jelöltek.
A védelmemet végül Szikinger István vállalta el. Azt mondta, neki nem kell bemutatni a szóban forgó urakat, ugyanezek az emberek egyszer már megüzenték neki, hogy kifilézik.
– Mikor kezdődött a bírósági szakasz?
– 2002. szeptember elején, ekkor már tizenöt hónapja börtönben tartottak. Heti három tárgyalás volt, reggel 8-tól délután 4-ig. Egy hónap után a bírónő azt mondta, miután még csak a gyanú alaposságát sem látja, szabadlábra helyez. Miután kijöttem, kiderült, egy árva fityingem sincs. Időközben a lakásomat feltörték, kirabolták. A pénzemet az erőm?be fektettem, de az erőm? még mindig nem az enyém. Másfél év alatt totálisan lenulláztak.
De ezzel még nem voltam a végén: az elsőfokú ítélet előtt néhány héttel kiderült, hogy Szikinger úr magánjelleg? okokból nem tudja tovább vállalni védelmemet. A védőbeszéd előtt másik ügyvédet kellett keresnem.
– Hogyan talált rá Hegedűs Lászlóra?
– Februárban olvastam az önök lapjában a Sándor Istvánnal készült interjút. Az ő sztorija több ponton is hasonlított az enyémhez: őt is ártatlanul börtönözték be, és többek között ő is olajos cégekkel került szembe. A fotón együtt szerepelt az ügyvédjével, Hegedűs Lászlóval. Azonnal felhívtam, és ő azonnal elvállalt.
– Másfél éven keresztül zajlott a tárgyalás. Mit mondtak Önnek, hogyan és kitől csalt el hatszázhetvenmilliót?
– Azt állították, hogy a pénz, amivel a vízerőm? tulajdonosa tartozott, nem azé a hölgyé volt, akitől én megvettem a követelést, hanem a férjé, K. úré.
– Ön a hölgytől vette meg a tartozást, ahogy mondta, mint per-, teher- és igénymentes követelést, ügyvédi ellenjegyzéssel. Ráadásul az adós tudtával, igazolásával. Nem értem, hol követhetett el csalást. Mi volt a vád sztorija?
– Az, hogy én összeesküdtem a hölggyel, hogy kifosszuk a férjét.
– De az eredeti követelés is csak kétszázmillió forint volt. Hogy lett ebből hatszázhetvenmillió?
– Valamelyik gépírónő nyilván nem jó billentyűt ütött le. Komolyra fordítva a szót, ez másfél év alatt sem derült ki. De ha mondjuk "csak" kétszázmillióval vádolnak meg, az sem lett volna kerek, mert ha harmincmillióért vásárlok meg valamit, akkor annyiért vonhatnak felelősségre. Már amennyiben csalok. Szerintem azért lett hatszázhetvenmillió, mert ez már a legsúlyosabban büntethető sávba esik.
– Mire jutott a bíróság?
– Idén márciusban született meg az elsőfokú ítélet: bűncselekmény hiányában felmentettek. A bírónő azzal kezdte az indoklást, hogy ilyen gyenge rendőri és ügyészi munkát pályafutása során nem látott. A rendőrség és az ügyészség még azt sem tudta bizonyítani, hogy a feljelentő valaha is birtokolta volna a szóban forgó kétszázmillió forintot. Egyszer?bben fogalmazva: a hatszázhetvenmilliós csalásnak nem volt sértettje.
– Mikorra várható a jogerős ítélet?
– Gondolom, egy éven belül.
– Ha nyernek, kér kártérítést?
– Mire?
– Hogy másfél évet ült ártatlanul a börtönben.
– Mivel tudnák helyrehozni, hogy nem mehettem ki az anyámhoz?
A nővérek elmondták, hogy könyörgött, engedjék oda a lányát, mielőtt meghal
2004. 05. 13. (VIII/20)
