Hiába várták Noé bárkáját

Földönfutóvá lett férfi Halmajon. Leírták Fotó: Vörös Szilárd

Özvegy Varga Bertalanné, túl a hetvenen, Állomás utcai házának udvarán egy darab fürdőszobatükröt, három sikárkefét, egy ma már nem gyártott hajolajat és egy galambokkal díszített falvédőt szorít mellkasához. Nagyon sír. Senkije sincs, nem születtek gyermekei. Férje rokkantan jött haza az orosz frontról, "mert benn aludtak egy hóba kotort lyukba\', s mikor felébredtek, az uram már megfagyott", fiatal korától járókerettel járt, 1990-ben bekövetkezett haláláig. Özv. Varga Bertalanné az Utasellátó alkalmazásában évtizedekig édességet árult a miskolci pályaudvar peronján, télen-nyáron. Kérdése hozzánk, akik ott állunk udvarának sarában, elsősorban az, hogy nem lett-e volna jobb neki már régen meghalni, ahelyett, hogy ezt kelljen megélnie. Az aszszony lábán – boka fölött – fehér kötés. A kötést egy rátekert kék-fehér csíkos ötforintos nejlonszatyor védi a víztől és a fertőzéstől. A seb harminccentis, már összevarrták. Mára mentőt is ígértek. De még nem jött. A seb akkor keletkezett, amikor özv. Varga Bertalannét kiemelték az ablakon. Lábát a törött üveg sértette meg a kiemeléskor. Nagy Zoltán, a Mai Lap riportere valamikor mentős volt. Most felhívja onnan az udvarból a mentőket, akik hamarosan meg is érkeznek.

Éget a búza

Zsemkó Máté huszonhét éves fiatalember lép az udvarba, aztán egy tévériporter, aki bennem kárszakértőt keres. Mindenki azokat keresi. A baj pénteken éjjel történt, ma kedd van, a Hungárián kívül még nem voltak Halmajban. "A Hungária volt a leggyorsabb" – mondja a polgármester okosan; azt nem mondja, nem mondhatja, hogy kik nem voltak még.

Van, akikhez tegnap fél kilencre ígérték magukat – mondják az emberek. Addig nem lehet semmihez nyúlni. A Béres Rt. alkalmazásában a fővárosban dolgozó Máté azt mondja, hogy háromszáz mázsa szemes termény, árpa, zab, búza ázott el az udvarukban. Ötven hektáron gazdálkodnak. A fiú apja kohász volt, hatvankét éves nyugdíjas. "Nekem nem unalom a jószággal foglalkozni, nem unalom. Mikor nyáron a nagy melegbe\' tőgygyulladást kapott az anyadisznó, dagonyt csináltunk neki, hideg vizes ruhát tettünk rá, a kicsik szájába tojást fakasztottunk, mert enni nem akartak, de annyira padlón voltak, hogy még az is kifolyt a szájukból, ahogy feküdtek."

Zsemkó Ferenc feleségétől hallom, hogy amikor jött a víz, az anyadisznó keresztbe feküdt az ól küszöbén, hogy a víz ne menjen a kismalacokhoz az ólba, védte őket, azok meg felmásztak az anyjuk hátára, míg értük nem mentek a Noé-bárkával. Most minden állat egy helyen van, most még ijedtek, de ha falusi gyerek vagyok, akkor tudhatom, hogy nem lesz már sokáig béke, ha elmúlik a víztől való ijedtség.

– Ha egyszer, adja isten, kiheverik ezt az árvizet, mondjuk öt-hat év múlva

– Hol leszek én már öt-hat múlva? – kérdi Zsemkó Ferenc.

– Az élet ettől nem áll meg. Mi itt maradunk. Nekünk itt kell élni. Mi nem mehetünk innen sehova, és nem is akarunk.

– Nem akartam butaságot kérdezni, csak hogy el merik-e kezdeni még egyszer?

– Tehetünk mást? Hát élni kell. Nekünk nincs más. Nekünk ez az élet. Egész nyáron locsoltam. Most meg ez.

Máté azt mondja, nyúljak bele a terménybe. Dugjam bele könyékig a kezem. Forró.

– A víztől ilyen. Attól, hogy elázott, eltésztásodott. Nézd meg a tároló falát! Nézd meg ott hátul, teljesen kinyomta a víztől megduzzadt magok ereje. Egyszerűen kinyomta a falat. Ez a hő meg amolyan belső hő. A dagadás annyi mozgással jár, hogy felforrósodik.

Legalább hatvanfokos. Könyékig nyomom bele a karom. Úgy éget, hogy alig tudom a karom benne, a magot meg a tenyeremben tartani. Az a baj, hogy a kárszakértő megérkezéséig Máté és az apja nem nyúlhatnak semmihez. Ez a hevenyészett magtároló pedig az árvíz után még tűzzel is fenyeget

A szomszédban Szilágyi György és családja lakik. Lánya egy miskolci középiskola tanára. Azt mondja, jó, ha tudom: a halmaji cigányok nagy része, "a Dankó Pista utca", az árvízben kivonult a faluba, segíteni. Szilágyi György felesége azt mondja, hogy innen az előszobából is egy cigány merte ki a vizet, így ők addig tudtak mást menteni. Nagyidán, Szlovákiában, harmincháromezer koronát gyűjtöttek Halmajnak, míg az erdélyi Nyárádköszvényes is elindította a maga segélyszállítmányát.

A zsíros kell, a sovány nem

Vissza az Állomás utcába. Szilágyi István portája. Harminc évig vasutas volt. Harminchét éven át becsülettel fizette a biztosítási díjat, aztán egy éve felmondtak neki.

– Megkeresné nekem azt a levelet?

– Hát hol keressem, mondja meg, hol keressem én azt? – kérdi szinte sírva, aztán benyúl a kredenc sarkába, ahonnan nagyapásan összegumizott levélpaksamétát vesz elő. Már az első mondat annyira felidegesít, hogy alig tudom elolvasni. Az ÁB Aegon azt írja Szilágyi papának, hogy nagyon köszönik, hogy társaságukat tisztelte meg eddigi bizalmával, de kockázatelemzőik arra jutottak a közelmúlt természeti katasztrófáiból okulva, hogy vele már nem kötnek új szerződést, ha Szi-

lágyi István háza vályog, vagy ilyen, vagy olyan. Szóval azt sem tudták az igazgatóságon, hogy milyen a ház, csak írtak egy levelet, amelyben felsorolták a kizáró okokat. Én megértek mindent. Azt is, hogy a lóvé nagyon fontos a mai nehéz időkben. Azt is, hogy a zsíros rész kell, a sovány rész nem kell a piacról. De miért nem tudta a kockázatelemző például a magyarok születéskor várható élettartama alapján kitalálni azt is, hogy Szilágyi a maga hetvenhárom évével legjobb esetben még él tíz évet. Eddig fizetett, neki sosem fizettek, tehát lenne némi joga a házát biztosítani. Ezért aztán írhatták volna neki például azt, hogy vele még leszerződnek, hadd éljen nyugodtan, de az örököseivel már nem. Szilágyi urat a Varga Panzióban szállásolták el. Néha hazajár a megnyaklott házhoz, olyankor sírva nézelődik, és állja a riporterek kérdéseit.

– Mi lesz az öreg Szilágyival? – kérdezem Tóth József polgármestert.

– Tettem egy ígéretet, hogy a Belügyminisztérium segítségével megoldjuk a lakhatási gondját.

– Voltak a biztosítótól? – kérdem az öreg vasútit.

– Tavasszal.

– És?

– Mi és? Kérdeztem, most kivel kössek, mondja már meg. Azt mondta, ő nem tudja. Megvonta a vállát, beült itt az autóba, aztán elment.

Hívok egy üzletkötőt, valakit, hátha előmozdítom az ügyet. "A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható."

Kabinet a híd alatt

Azt hallottam, hogy az áradás nem pusztán a csapadéknak, hanem a meder és a hídaljak elpiszkolódásának is betudható. Régi hidak ezek, alacsonyak is, nem előre gyártott elemekből készültek, vagyis felfogják a hordalékot. Mivel települések mentén állnak hidak elsősorban, ezek eltömődve úgy viselkednek, mintha lezárt zsilipek lennének, melyek áradnak és pusztítanak.

Véletlenül voltam a Beregben is. Árvízkor is, az újjáépítéskor is. Halmajban ugyan nem találkoztam ezzel a gondolattal, de nem lenne rossz, ha a mai kormány is akceptálná a PR-szempontokat, és két állambiztonsági nagykanyar között – melyek szintén fontosak –, ellátogatna a Vasonca mellé, és a kabinet benézne a hidak alá.

Voltaképpen még szerencséjük is van, hiszen ha a Duna áradása nem csinál túl nagy bajt, akkor a Bereghez képest sokkal kisebb befektetéssel kovácsolhatnak maguknak kommunikációs tőkét azzal, hogy a legtöbbet adják a kárvallottaknak, akiket hihetetlenül nem érdekel az ideológia.

Szilágyi György a református templom gondnoka. Szilágyi akar nekem valami szépet is mutatni, hogy tudjam: van erő Halmajban. A templom erdélyi stílusban épült fel, roma közmunkások vakolták, egy százéves, romos magtárból.

A székely kaput a Nyárád mentén faragták, és azt írták rá: "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?" Különben madárodúkat látok a székely kapu áthidalójában. A madarak még nem költöztek be.