hetilap

Paskai László bíboros és Orbán Viktor miniszterelnök. Megegyeztek? Fotó: Vörös Szilárd

A vallásszabadság jogi garanciáit az 1990. évi IV. törvény teremtette meg. Ez a törvény kimondja, hogy "az egyházakat azonos jogok illetik, és azonos kötelezettségek terhelik". Miután a törvény hatályba lépett, több tucat, a kommunista rendszerben jogi elismerést nem szerző vallási közösség bírósági bejegyzésére került sor.

A vallásszabadság ténye sokakat megriasztott. A vallásukat szabadon gyakorolni kezdő közösségek megjelenése zavarta a materialista kultúrán felnőtt, az új jelenségektől idegenkedő lakosságot, de még jobban zavarta azokat a hagyományos vallási közösségeket, amelyek versenytársat láttak ezekben az újonnan törvényi elismerést nyert közösségekben. A maguknak történelmi előjogokat követelő felekezetek egyre nehezebben tudták megmagyarázni, miért van az, hogy a korábbi rendszerben náluknál jobban elnyomott vallási közösségek nagyobb ütemben növekszenek, mint ők. Miért van az, hogy vannak olyan vallási közösségek, amelyek a hívők adományaiból tudják finanszírozni működésüket, míg más közösségek csak az adófizetők pénzéből egyre nagyobb részt kihasítva tudják működőképességüket fenntartani. 

A vallásszabadság ellenfelei 1993-ban, egy évvel a választások előtt látványos sajtókampány után már felvetették az 1990. évi IV. törvény módosítását. Az akkor négy képviselő által benyújtott törvényjavaslat azt tűzte ki célul, hogy csak azok a vallási közösségek kapják meg az egyházi státust, amelyeknek legalább tízezer tagjuk van, vagy legalább száz éve jelen vannak Magyarországon. A javaslat akkor nem került napirendre. Négy évvel később – az 1998-as választásokat megelőző évben – azonban újra életre kelt, amikor három MDF-es képviselő (közülük az egyik a jelenlegi egyházügyi helyettes államtitkár) ismét előterjesztette. A választási kampányban a jelenlegi kormánypártok többször hangoztatták, hogy hatalomra kerülve megváltoztatják a törvényt.

A választásokat követően a kormánypártok és a velük együttműködő – gyakorlatilag a kormánypártok jóakaratából frakcióval rendelkező – MIÉP is szorgalmazta a törvény módosítását. A módosítás lényege, hogy a kormánypártok számára nem szimpatikus vallási közösségeket el kell lehetetleníteni, a kormánypártokat támogató felekezeteket pedig az adófizetők pénzéből lehetőleg minél bőkez?bb támogatásban kell részesíteni. Ezeknek az alig leplezett törekvéseknek azonban a vallásszabadságot és a felekezeti egyenjogúságot biztosító törvény útjában áll.

A kormány már 1999-ben megígérte, hogy hamarosan kidolgozza az 1990. évi IV. törvény módosításának tervezetét, a tervezet azonban csak 2000 végére készült el. December elején meg is indultak a hatpárti tárgyalások a törvényről, azonban a tárgyalásokkal párhuzamosan is elindított a kormány néhány enyhén szólva kétes akciót.



A polgári sumákolás



Az első megdöbbentő lépés az volt, amikor 2000 nyarán a vámtörvény vitájának lezárása után az úgynevezett koherenciazavart kiküszöbölő módosító indítványok között hirtelen felbukkant egy javaslat, amely bizonyos forgalmiadó-kedvezményeket csak azon egyházak számára biztosított, amelyek "a kormánnyal megállapodást kötöttek." A javaslat két szempontból is megdöbbenést keltett. Az első szempont a benyújtásának sumák módja volt. A vámtörvény egy szigorúan szakmai törvény, amelyben gyakorlatilag szó sem volt a forgalmi adóról. A parlament lefolytatta a törvény általános, majd részletes vitáját, még mindig szó sem volt forgalmi adóról vagy egyházakról, amikor már minden vita lezajlott, az érdemi parlamenti vita lehetőségének a teljes kizárásával puccsszerűen történt az előterjesztés. Mivel ebben az esetben a kétharmados törvény helyett egy egyszer? többséggel elfogadott törvényről volt szó, a kormánypárti pártkatonák szavazata nem volt kérdéses. (Egyes hírek szerint a kérdés ilyen megoldásával az egyházi ügyekért felelős miniszter sem értett egyet.)

A javaslattal kapcsolatban azonban tartalmi probléma is felmerült. A módosítás ugyanis a törvény előtt egyenlő jogokat élvező közösségek között "egyenlőbbeknek" nyilvánította, azokat, amelyek a "kormánnyal megállapodást kötöttek", ezáltal teljes mértékben a kormány kényétől-kedvétől tette függővé az adókedvezmény juttatását. (A kormány úgy mellesleg csak a magukat történelminek nevező felekezetekkel kötött megállapodást.) Az elfogadott törvényt többen meg is támadták az Alkotmánybíróságon.

Ezt követően az adótörvények őszi vitájában felbukkant egy akkor még értelmezhetetlen rendelkezés, amely kimondta, hogy bizonyos adókedvezményeket csak "a külön törvényben meghatározott feltételeknek megfelelő egyház" vehet igénybe. Ilyen törvény azonban nem létezett. A kormány jogalkotási programjában szerepelt ugyan egy ígéret, miszerint 2000 végén benyújtanak egy törvényjavaslatot az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló törvény módosítására, ez azonban nem történt meg.

Így érkeztünk el a költségvetési vita végéhez, amikor is a vita lezárása után Sasvári Szilárd fideszes képviselő egy hétoldalas indítványt nyújtott be a költségvetéshez, amely egy komplett törvényjavaslat. (A javaslatot nyilvánvalóan nem a képviselő készítette, hiszen ő feltűnően nem ért az ilyen ügyekhez, valószínűleg a kormány által előkészített és kidolgozott javaslat becsempészésével van dolgunk.)

A módszer ismét döbbenetes. Felveti a kérdést, ha azok, akik az ügy mögött állnak, tényleg azt hiszik, hogy jó ügyet szolgálnak, miért ilyen sunyi módszereket alkalmaznak? A parlamentarizmusnak ugyanis lényege, hogy a törvényeket korrekt, demokratikus és nyilvános vitákban fogadják el. Az Országgyűlés Házszabálya rögzíti ennek a vitának a kereteit. Minden törvénynek van általános vitája, amelynek végén módosító indítványokat lehet elfogadni, majd részletes vitája, amelynek során a benyújtott módosításokhoz kapcsolódó módosításokat lehet benyújtani. A Sasvári-féle javaslatról a parlamentben nem lehet vitatkozni. Ez a parlamentarizmus elemi normáinak durva lábbal tiprása. A törvényhozás folyamatának szakértői döbbenten kérdezik, hogy lehet ilyet tenni. A realitásokkal számoló válasz az, hogy Fidesz-magyarul "házszabályszer? az, amit a Fidesz annak tart". Mivel az ügy mögött nyilvánvaló paktum húzódik meg, a fideszes képviselők szó nélkül fogják megszavazni az indítványt.



Hét és fél százalék katolikus?



A parlamentben vita nélkül elfogadandó javaslat tartalma azonban a benyújtás módját is alulmúlja. Többek között kimondja, hogy bizonyos (nem túl jelentős volume-

n?) adókedvezményeket csak azok az egyházak vehetnek igénybe, amelyeknek az adózók több mint 1 százaléka ajánlotta fel adójának egy százalékát, vagy amely Magyarországon legalább száz éve jelen van, vagy Magyarországon legalább 30 éve szervezett formában működik. Magyarországon az 1999-es évre vonatkozó adóbevallásokban 89 egyház részére történt felajánlás. Ezek közül kettő (!) felel meg a javaslatban meg-

határozott követelménynek. 1999-ben ugyanis 4 millió 428 ezer fő fizetett személyi jövedelemadót. Az egy százalékos felajánlások közül a Magyar Katolikus Egyház számára az adózók 7,5 százaléka, a Magyarországi Református Egyház számára 2,4 százaléka ajánlotta fel adójának 1 százalékát. A felajánlások száma alapján harmadik helyen álló Evangélikus Egyház számára azonban az adózóknak mindössze 0,7 százaléka ajánlotta fel adóját.

Figyelemre méltó, hogy amikor a katolikus egyház beszámolt a sajtónak a számára juttatott adófelajánlásokról, akkor nem ezt a számítási módot használta. Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára 2000 szeptemberében arról tájékoztatta a sajtót, hogy "az összes felajánló 63,7 százaléka a Magyar Katolikus Egyházat jelölte meg". Ha a Sasvári-javaslat a katolikus számítás szerint számolna, akkor a 89-ből nem kettő, hanem hét felekezet részesült a felajánlást tevők több mint egy százalékának felajánlásából. Az ügyben folyó számmisztikára jellemző, hogy egyéb nyilatkozataikban a katolikus egyház képviselői azt állítják, hogy a magyar lakosság 65-70 százaléka katolikus, ám ha ez így lenne, tízszer ennyi felajánlást kellett volna kapniuk.

A javaslat teljes mértékben ellentétes a még hatályban lévő törvénnyel, amely, mint láttuk, egyértelműen rögzíti, hogy "az egyházakat azonos jogok illetik, és azonos kötelezettségek terhelik". A kormány által előkészített törvénymódosítás meg is akarja változtatni ezt a rendelkezést, de miközben hatpárti tárgyalások zajlanak a módosítás mikéntjéről, a Sasvári-javaslat a háttérben – törvénysértő módon ugyan, de – kész helyzetet teremt. 



Itt a pénz, hol a pénz 



A jobboldali kormány saját bevallása szerint is minden korábbinál nagyobb anyagi támogatást nyújt az általa preferált egyházaknak. Ezen legális támogatás mellett felvetődik a gyanúja annak is, hogy egyes minisztériumok a törvények megkerülésével is juttatnak állami pénzeket (tehát az adófizetők pénzét) a számukra a választások előtt különösen fontossá váló felekezeteknek. A sajtóban napvilágot látott hírek szerint a kisgazdák vezette agrárminisztérium a mezőgazdaság fejlesztésére szánt pénzeket meglehetősen furcsa utakon juttatta el a miniszter választókörzetében templomok és kápolnák építésére.

A Sasvári-javaslat ugyanezen a nyomon halad, amikor előírja, hogy az egyházakat közcélú tevékenységük után egyébként jogosan megillető támogatást az ágazat szerint illetékes minisztérium költségvetésében kell megjeleníteni, míg az egyéb támogatásokat a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma fejezet költségvetésében. Ezzel ugyan nem válik lehetetlenné annak követése, hogy egy adott felekezet mennyivel részesül az adott évben az adófizetők pénzéből, de lényegesen megnehezíti a tisztánlátást. 

A tisztánlátás persze nem is célja a Fidesz-kormánynak. A cél a választásokon a kormánypártok számára fontos szavazók megnyerése. Erre a kormány sokat hajlandó áldozni… az adófizetők pénzéből. A törvények megsértése árán is.

Az egymásra épülő lépések egy irányba mutatnak. Konspiratív módon építik ki két felekezet vallási hegemóniáját. Ma még a kisebb létszámú, magukat történelminek nevező felekezetekkel elhitetik, hogy mindez nem ellenük szól, de csak idő kérdése, és ők is sorra kerülnek. Ehhez nem kell más, mint az amúgy is abszurd és alkotmányosan védhetetlen százéves szabály törlése.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek