hetilap

Az új országgyűlés alakuló ülése 1990-ben. A konszenzus napjai
    Fotó: archív

Feltűnő volt az a visszafogottság, sőt szinte érdektelenség, amely az önkormányzatok
tíz évvel ezelőtti megalakulásának évfordulóját övezte. A kötelező protokolláris
cikkeken és tudósításokon túl a sajtóban nem vert nagyobb hullámokat az esemény.
Mint ahogyan májusban a demokratikus országgyűlés megalakulásának évfordulója sem
rázta meg a magyarokat. Mindez jól jelzi azt a zavart, amely a magyar társadalomban a
rendszerváltás kapcsán egy évtized alatt felhalmozódott.

Kétségtelen, hogy tíz év alatt a magyar társadalom és különösen a magyar gazdaság
átalakulásában sok minden történt. Sokkal több, mint amit a hazai vagy a külföldi
megfigyelők tíz éve előre láttak. Ugyanakkor a lakosság jelentős része meglehetősen
ellentmondásos érzésekkel viseltetik a rendszerváltás iránt. A demokráciához fűzött
széles kör? remények mindmáig nem teljesültek. Az érdemi politikai viták még
mindig a demokrácia alapintézményei körül forognak. A hazai demokratikus modellben
kevesen ismernek rá a nyugati demokráciák működő modelljeire.

A működő és vonzó nyugati demokráciamodellek kétségtelenül nem egyik napról a másikra
jöttek létre. Az 1930-as évekig a demokráciáról alkotott nézetek középpontjában
az alkotmányok álltak.

Az alkotmányt a közjó biztosítása zálogának tekintették. A weimari köztársaság
azonban azzal a tanulsággal szolgált, hogy a jól megtervezett demokratikus intézmények
önmagukban nem nyújtanak védelmet a diktatúrával szemben. A háborút követő évtizedekben,
a 60-as évekig a politikaelmélet érdeklődésének középpontjába a demokratikus intézményrendszernek
az alkotmányon túli intézményei kerültek. Így a pártrendszer és a választási
rendszer is a demokráciát biztosító alapkövetelménynek bizonyult.



Mitől működik Nyugaton?



Gabriel Almond amerikai társadalomtudós ekkor a fejlett nyugati demokráciák politikai
kultúrájának két modelljét írta le. Az elsőbe USA és Anglia modelljét sorolta,
amelyben jól elkülönülnek a politikai alrendszerek (tehát a pártok, érdekszervezetek,
szakszervezetek, klubok, a média stb.). Ezekben a rendszerekben a politikai kultúrák közötti
konfliktusok alapvetően gyakorlatiasak, a javak elosztására vonatkozó konfliktusok.
Jellemző rájuk a széles választói kört átfogó, stabil kétpártrendszer. Ezzel
szemben áll az európai kontinens politikai kultúrája, ahol a politikai alrendszerek összefonódásával
találkozhatunk, a konfliktusok az angolszász modell gyakorlatias konfliktusai helyett
kulturális-ideológiai konfliktusok, nem ritkán vallási jellegűek. A széles választói
kört képviselő kétpártrendszerrel szemben erre a rendszerre a szubkultúrákat, rétegeket
képviselő sokpártrendszer jellemző, amely a hatvanas évek végéig az európai
politikát meglehetősen instabillá tette.

A 60-as, 70-es évek változásai következtében főleg az európai kis országokban
(Belgiumban, Hollandiában, Svájcban) a konszenzuskereső politizálás kialakulásával
stabil, virágzó, működőképes demokráciák jöttek létre. A politikatudományban
ettől kezdve foglalkoznak a demokrácia két nagy modelljével, a többségi modellel és
a konszenzusmodellel. Az angolszász országokra jellemző többségi modell alapvetően kétpártrendszereket
takar, ahol erős végrehajtó hatalom működik egypárti kormányokkal. A pártok gyűjtőpártokként
működnek, közöttük intenzív verseny folyik, ugyanakkor ezekre a rendszerekre
egydimenziós politikai tagoltság és homogén politikai kultúra jellemző. A jelenleg
folyó amerikai választási kampány jól jelzi ezt a helyzetet, a külső megfigyelő számára
nagyon nehéz különbséget tenni a két jelölt politikája között. A választás
eredménye néhány ezer embert egzisztenciálisan érinthet, de az amerikaiak milliói
sokkal kevésbé fogják megérezni a változást, mint amennyire Magyarországon az
emberek bőrükön érzik a politikai fordulatot.

Az európai kis országokra jellemző konszenzusmodellben a végrehajtó hatalom többnyire
nagykoalíciókon keresztül több párt kezében van. Itt a pártok rétegpártok,
amelyek egymással együttműködésre törekszenek. Ezek a pártok jelenítik meg a többdimenziós
politikai tagoltságot és a plurális politikai kultúrát.



A rendszerváltó Magyarország



Az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között 1989 tavaszán megindult tárgyalások
kezdetén az MSZMP olyan tárgyalásokat akart, ahol egy "Nemzeti Kerekasztal" körül
foglaltak volna helyet a tárgyaláson résztvevők. Az ellenzék ezzel szemben tiszta
viszonyokat követelve két oldalról beszélt: az egyiken a kommunisták, a másikon
mindenki más. Míg 1989-ben az ellenzék által kierőszakolt időközi választásokon
ez a képlet működött is, és sorban nyerték a választásokat az ellenzék közös
– többnyire MDF-es – jelöltjei, addig a tárgyalások végéhez közeledve már
egyre világosabbá vált, hogy az ellenzéki erők mögötti társadalom túlzottan
heterogén ahhoz, hogy egységes antikommunista blokká olvadjon.

Az első szabad választások már sokkal inkább az ellenzék két nagy pártja, az MDF
és az SZDSZ közötti küzdelemről szóltak. A választások után egy röpke pillanatra
felvillant a két nagy párt közötti nagykoalíció gondolata, ezt azonban Antall József
azzal utasította el, hogy nem kívánatos, hogy az első demokratikus kormány egyetlen
alternatívája a volt kommunista párt legyen. Az MDF és az SZDSZ a választásokat követő
megállapodás végrehajtásában még együttműködtek, majd az MSZP által kezdeményezett
népszavazás meghiúsításában is, de azután a médiaügyek, a címervita, az önkormányzati
választások és a taxis blokád hosszú távra lezárta együttműködésük lehetőségét.
Nyilvánvalóvá vált, hogy az újonnan kialakuló politikai rendszer sokkal összetettebb,
tagoltabb társadalmi bázison jött létre, semhogy pusztán kommunista–antikommunista
megosztásban leírható lenne. A magyar társadalom társadalmi, kulturális, de vallási
alapon is tagoltabb, semmint hogy egy angolszász típusú kétpártrendszer kereteiben
hatékony demokráciamodellként működjön.



Az ellenzéki egység mítosza



A Fidesz, hogy politikai pálfordulását igazolja, az SZDSZ-t vádolja árulással, azt
állítva, hogy 1994-ben azzal, hogy koalícióra lépett az MSZP-vel, a liberális párt
elárulta a közös ellenzéki ügyet. Az ellenzéki egység azonban csak egy Fidesz által
gyártott mítosz. Mint láttuk, az ellenzéki egység már a kerekasztal-tárgyalások
alatt is csak nehezen volt fenntartható, 1990 őszétől pedig már nem létezett. Amikor
az SZDSZ 1994-ben koalíciót kötött az MSZP-vel, a demokrácia konszenzusmodelljét kívánta
továbbvinni. Milyen bizonyítékok vannak erre? Az SZDSZ a kormányzás ideje alatt következetesen
törekedett a kormányzati hatalom csökkentésére. Éppen az ellenkezőjét tette annak,
amit a Fidesz tesz választási győzelme óta. Az Országgyűlés Házszabályának módosításával
növelte a törvényhozás ellenőrző szerepét. Az azonnali kérdések órájának
bevezetése, a vizsgálóbizottságok felállításának kisebbségi jogként való
megfogalmazása, a bizottsági meghallgatások intézményesítése mind a kormány hatalmának
gyengítését, a törvényhozás erősítését szolgálta. Ez a politika az ellenzéket
tényleges támogatottságánál erősebb helyzetbe hozta.

Bár lett volna lehetőség új Alkotmány elfogadtatására is, ettől az akkori többség
elzárkózott, ismét társadalmi támogatottságánál erősebb pozíciót biztosítva az
ellenzéknek. Az egyetlen eset, amikor az ellenzék támogatása nélkül módosította az
Alkotmányt, szintén a végrehajtó hatalom önkorlátozását jelentette. Az Országos
Igazságszolgáltatási Tanács létrehozásával pedig megszűnt a kormány intézményes
beleszólási lehetősége a bíróságok életébe.

A médiatörvény kétpárti elfogadása helyett hatpárti egyeztetésbe bocsátkozott,
amelynek eredményeként olyan megoldás született, amely megszüntette a köztévé és
közrádió feletti kormányzati befolyást, és amely lehetővé tette magántelevíziók
létrehozását. A kormányzat gyengítését és a civil társadalom erősítését szolgálta
a személyi jövedelemadó egy százalékáról történő rendelkezést lehetővé tevő
törvény. Nyilvánvaló, hogy ezen keresztül a civil szervezeteknek már a polgárokat
kell meggyőzniük tevékenységük hasznáról, és nem a közpénzekkel kufárkodó
politikai csoportok kényét-kedvét kell keresniük.

Az a szabályozás pedig, amely az adó második egy százalékáról az egyházak javára
történő rendelkezést lehetővé tette, az állam és az egyház elválasztásának elvét
figyelembe véve megteremtette a politikasemleges egyház-finanszírozás alapjait. Ez a
rendelkezés tekintettel volt arra, hogy bár sokan akarják vallási téren Magyarországot
Ausztriával, Lengyelországgal vagy Horvátországgal összehasonlítani, ezek az országok
vallásilag homogén nemzetek. Magyarország azonban vallásilag is sokszínű, plurális
ország. Jellemző például, hogy a rendszerváltás után megjelent elemzések
Magyarország vallási megosztását úgy írták le, hogy a lakosság hetven százalékát
római katolikusnak, húsz százalékát protestánsnak, a maradékot pedig vallástalannak
tartották. A felajánlások azonban idén is azt mutatták, hogy az adófizetőknek csak
mintegy 10-15 százaléka tartotta fontosnak, hogy adójának egy százalékát valamely
egyháznak felajánlja. Az egyházak közötti arányok pedig a korábban hirdetett hét a
kettőhöz római katolikus–protestáns aránnyal szemben a felajánlások tükrében
mindössze kettő az egyhez fölényt mutatnak. Nyilván ezek az adatok nem egzakt felmérések
eredményei, de állíthatjuk, hogy a korábbi adatoknál reálisabban tükrözik az ország
vallási térképét. Azok a tervek, amelyeket a rendszer megváltoztatásáról mostanság
hallani lehet, növelhetik ugyan az egyes egyházaknak felajánlók számát, az azonban
aligha hihető, hogy például a Magyar Római Katolikus Egyház javára érkezett háromszázharmincezer
felajánlás hirtelen a korábbi adatokból adódó három és fél milliós szám közelébe
jutna.



A hatalom érdeke mindenek előtt



A jobboldali pártok és a Fidesz 1994-es katasztrofális választási vereségét követően
a Fidesz vezetői hamar felismerték, hogy a jobboldalon keletkező űrt ők tölthetik
be. Első lépésként megszerezhetik az MDF és a KDNP egykori szavazóbázisát, és a
politikai paletta ezen oldalán tartósan berendezkedhetnek. Először a kezdetekben még
nagyon megosztott ellenzék egységét kellett megteremteni. Ehhez volt szükség arra a
világképre, amely a kétpártrendszer ideológiai megalapozását eredményezte. A rendkívül
aránytalan magyar választási rendszer hatásaival számoló Fidesznek sikerült
elhitetnie a jobboldali szavazókkal 1998-ban, hogy ők az antikommunista blokk vezetői.
Sőt azt is, hogy a magyar társadalom a baloldali–jobboldali tagoltság alapján leírható.

Ez a felosztás valójában nem létezik. A magyar társadalom érdek- és értéktagoltsága
sokkal bonyolultabb ennél. A Fidesz nem egy valódi tagoltság élére áll, hanem önző
hatalmi érdekéből mesterségesen teremt egy olyan megosztást, amelynek fennmaradása
évtizedekre biztosítja a Fidesz-politikusok szavazóbázisát. Természetesen ez a
helyzet nincsen ellenére az MSZP sok politikusának sem, hiszen így ők is számíthatnak
saját politikai hátszelük tartósságára.

A választások óta a Fidesz – az MDF és a Kisgazdapárt önfelszámoló aszszisztálásával
– ennek a hatalmi berendezkedésnek a megteremtésén fáradozik. Ezt a célt szolgálja
a parlament ellehetetlenítése, ezzel a miniszterelnök szerepének rendkívüli megerősítése.
A gazdasági életben, a kultúrában, a tudományban, de még a sportban is folyik a
berlini falhoz hasonló kulturális falak felépítése. Akár akarják az érintettek akár
nem, ez a politika a fal egyik vagy másik oldalára taszítja őket. A gazdaságban ez
azt jelenti, hogy aki a Fidesz oldalára áll, az kap nagy állami megrendeléseket, ha
kell, közbeszerzési eljárás nélkül; aki nem hajlandó oda állni, az nem kap (ha mégis
kap valamit, akkor az inkább soron kívüli APEH-vizsgálat). A fal Fidesz felőli oldalán
lehet közpénzből autópályát építeni, tűzijátékot szervezni, állami vállalatoknak
pénzt szállítani, stb. A fal másik oldalán lehet számlálni a választásokig hátralevő
időt, és bízni abban, hogy 2002 után rájuk kerül a sor. A kultúrában ez azt
jelenti, hogy a Fidesz-oldalon lehet milliárdokból a szakma felháborodásától kísért
Nemzeti Színházat építeni, Nemzet Színésze kinevezést kapni. A másik oldalon el
lehet szenvedni a kultúra alulfinanszírozásának következményeit. Az uralkodó pártok
kegyeit élvező civil szervezetek és egyházak számolatlanul kapják az adófizetők pénzét
és a kiváltságokat, a kegyekben nem részesülők pedig örüljenek, ha nem üldözik
őket. A kormányoldal számára az utóbbi időben kedvessé váló ügyészségek
megkapják a költségvetésükből hiányzó pénzt, a bíróságok, amelyek nem mutatnak
készséget a behódolásra, nem kapják meg. A példák még nagyon sokáig sorolhatók.

Az angolszász kétpártrendszerek erős kormányzati hatalma mellett tradicionálisan erős,
független bíróságokat, erős, önálló önkormányzatokat találunk. Sem az USA-ban,
sem Angliában nincs a központi kormányzatnak saját rendőrsége. Az angolszász társadalmakat
megosztó többféle érték és ideológia mindkét pártban megtalálható. Annak a
modellnek – amely a történelmi fejlődés eredményeként ezekben a többségi demokráciákban
létrejött – átültetése a jelenlegi magyar helyzetre a két nagy párt
politikusainak érdekeit szolgálja, lehetővé teszi, hogy táborukba gyűjthetnek olyan
szavazókat is, akik egy szélesebb palettáról nem őket választanák. Ugyanakkor sokat
árt az országnak azzal, hogy kiszolgáltatottá teszi a politikai szélsőségeknek. Ha
ugyanis egyik vagy másik nagy blokk csak úgy számíthat választási győzelemre, ha
megszerzi az ő oldalán található szélsőségek szavazatát, akkor ezt habozás nélkül
meg fogja tenni, mert csak így tudja hatalmát stabilizálni. A kizárólag két párt
versenyére épülő modellben ugyanis a versengő pártoknak egymás irányában zártnak,
a szélsőségek felé azonban nyitottnak kell lenniük, hiszen alapvetően innen gyarapíthatják
támogatásukat.

A magyar társadalom belső sokszínűsége jelenleg még ellenáll a társadalom
politikai kettészakítására irányuló erőfeszítéseknek. A közvélemény-kutatások
adatai szerint minden korábbinál magasabb az úgynevezett "bizonytalanok" aránya,
akik egyik tömbben sem találták meg politikai otthonukat. Egyre többen vannak, akik a
mind erőszakosabban erőltetett kétpártrendszert elviselhetetlen kalodának érzik, és
akik csak arra várnak, hogy legyen olyan politikai erő, amelyik új alternatívát kínál.
Az elkövetkező esztendő nagy kérdése az, lesz-e ilyen erő? Ha igen, megnyílik az esély
arra, hogy az elkövetkezendő évek választásai ne arról szóljanak, hogy négyévente
az ország egyik fele földbe tapossa a másikat. Megnyílhat az esély arra, hogy a
lakosság többsége megtalálja politikai hazáját.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek