hetilap

Margit-híd, budai feljáró. Mindkét lábán amputált ember. Egy-egy piros alatt talán két autóhoz tud elvánszorogni, esetleg háromhoz. Egy bordó Seatból menet közben néhány érmét dobnak felé. A lámpa ismét pirosra vált, emberünk megint elindul a kocsisor mentén. Lábai térdben végződnek. Nem szólítja meg a sofőröket, csak elmegy az autók mellett. Feje körülbelül az autókban ülők fejmagasságával van egy szintben. Arasznyi botra támaszkodik. Amputált lábvégeit fekete m?bőr párnácskák fedik, cipő helyett puhítandó a betont. Leginkább maga elé néz, nehogy elvágódjon. Arckifejezése akkor sem változik, ha kap valamit. »Tud magyarul?« – kérdezem, amikor kijön a járdára pihenni. »Jugoszláv« – emeli rám szomorú szemét. »Odákle szte dolázite? (Honnan érkezett?)« – próbálkozom szerbül. Értetlenül rázza a fejét. Mi tartja életben ezt az embert? Mi ad neki erőt a felkeléshez? Ahhoz, hogy kivánszorogjon az utcára, hogy egész nap nyelje a benzingőzt. Hadirokkant? Bérkoldus? Szürkületkor világosodni kezd a kép: nagy, sötét üveg? autó parkol le a járda mellett. Két izmos fiatalember száll ki, a hátsó ülésre emelik a koldust. Az autó elindul. Metálfényezés?…