A bírák nem lehetnek párttagok, ezért a pártvezetőknek nem kell attól tartaniuk,
hogy a helyi pártszervezet aktivistáival beszélgetve bírák panaszaival kellene
szembesülniük. Párton belüli érdekérvényesítő képességük alatta marad szinte bármely
más hivatásénak, sőt nincs szakszervezetük sem, és aligha lehet arra számítani,
hogy az őket ért sérelmekre sztrájk szervezésével reagálnának.
A bírák kevesen vannak, még családtagjaikkal együtt sem jelentenek akkora tömeget,
hogy véleményük akár a közvélemény-kutatásokban akár a választások eredményében
meghatározó lehetne.
A bírák az általuk meghozott ítéletek indokolásán túl a nyilvánosság előtt nem
nyilváníthatnak véleményt, így nem lehet arra számítani, hogy televízió-műsorokban
vagy újságcikkekben, esetleg interjúkban visszaválaszolnának az őket támadó
politikusoknak. (Leszámítva az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökét –
az ily módon magányos harcos szerepébe szorított – Solt Pált, aki hivatalánál
fogva kénytelen a bírák védelmére kelni.)
Talán ezen szempontok számbavétele indíthatta a kormánypártok politikusait arra –
a rendszerváltás óta példátlan – támadássorozatra, amelyet az elmúlt hetekben a
bíróságok és a bírák ellen indítottak. Taktikájuk viszonylag kevés kockázattal jár,
hiszen ki tudná elmagyarázni, hogy milyen következményekkel járt a bíróságok
helyzetére a jogállamiságot tagadó pártállam negyven esztendeje? Kit érdekel ma már,
hogy a bírói hivatás odáig züllött, hogy a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek
elején alig volt jelentkező a bírói állásokra? Hogy a bírói talár bevezetésének
egyik nem titkolt célja, hogy a rosszul fizetett bírák néha agyonhasznált öltözetét
elfedje. Ki értené meg, hogy a kilencvenes években ugyan pályakezdőket tudtak találni,
de a kezdő bírák néhány éves bíráskodás után elhagyták a pályát a sokkal vonzóbb
lehetőségeket kínáló ügyvédi pályára váltva hivatásukat. Részben ennek is köszönhetően
mára a bírák közel kétharmada öt évnél rövidebb szakmai gyakorlattal rendelkezik.
A saját ügyének elbírálására évekig hiába várakozó ügyfeleket ki tudná meggyőzni
arról, hogy a késlekedés nem feltétlenül a bíró hibája, hogy Magyarországon egy bíró
tevékenységének mintegy hatvan százalékát olyan munkák teszik ki, amelyek nem igényelnek
bírói szaktudást, az egy bírót segítő adminisztratív személyzet létszáma
negyede-ötöde az európai átlagnak.
Mindezek fényében érthető, hogy amikor a híradásokban felbukkant két sajnálatos
tragédia – amikor is börtönből eltávozáson lévő elítéltek követtek el súlyos
bűncselekményeket –, a miniszterelnök nem sokat tétovázott: az ügyért az eltávozást
engedélyező bírókat tette felelőssé.
Félreértések elkerülése végett le kell szögeznem, rendkívül felháborító és
tragikus mindkét eset (az egyik ügyben emberéletet oltott ki a bűnöző, a másik
esetben egy nőt erőszakolt meg), de ezek az ügyek nem lehetnek alapjai a bírák elleni
hecckampánynak. Az a jogszabály, amely az elítéltek eltávozását lehetővé teszi,
évek óta hatályban van, a szakértők elmondása szerint több mint nyolcvanezer napot
töltöttek elítéltek szabadságon, ezalatt mindössze hatvanhat bűncselekményt követtek
el. Tudom, hogy az áldozatok szempontjából ez is túl sok, de az kétségtelen, hogy
nagyon ritka az ilyen bűncselekmény. Mint ahogy az is kétségtelen, hogy százszázalékos
garanciát senki nem tud arra adni, hogy akár az ideiglenes eltávozás, akár a feltételes
szabadlábra helyezés során nem fognak az elítéltek bűncselekményt elkövetni.
Jellemző, hogy a probléma anynyira nem létezett, hogy a kormány, amikor benyújtotta a
büntetésvégrehajtási törvény módosítására irányuló javaslatát, nem is gondolt
ennek a rendelkezésnek a módosítására. Az eltávozást lehetővé tevő rendelkezésnek
az a célja, hogy egyfelől ösztönözze az elítélteket a börtönön belüli jó
magaviseletre, másrészt lehetővé tegye, hogy megmaradjanak családi kapcsolataik, s ezáltal
csökkenjen annak az esélye, hogy a szabadulás után reménytelen helyzetbe kerülve újabb
bűncselekményt kövessenek el.
Az ügy körül kirobbant vita még el sem csitult, amikor Pallag László Békés megyei
kisgazda képviselő vádolta meg a teljes megyei bírói kart – sőt még az ügyészeket
is – azzal, hogy összejátszanak a maffiával. A bírák nyilatkozatban utasították
vissza a vádakat. A bírói tekintélyt sértő kijelentések hatása még felmérhetetlen.
Ebben a közegben került sor a miniszterelnök és az Országos Igazságszolgáltatási
Tanács elnökének találkozójára, amely látszólag a nézeteltérések rendezésére
szolgált, de egyúttal alkalmat teremtett a miniszterelnök számára, hogy udvarias formában
bár, de elutasítsa a bírák fizetésének emelésére irányuló kérést. Ez a kérés
egyébként nem önkényes kívánalom, hanem a tíz bíróból és öt "külsősből"
(az igazságügyminiszterből, a legfőbb ügyészből, az országos ügyvédi kamara elnökéből,
valamint két országgyűlési képviselőből) álló Országos Igazságszolgáltatási
Tanács alapos szakmai előkészítés után kidolgozott javaslatában fogalmazódott meg.
Ezeket a konfliktusokat követte az a vita, amelynek kapcsán Solt Pál úgy nyilatkozott,
hogy Dávid Ibolya nyilatkozatával átlépte a Rubicont: személyes támadást intézett
a legfőbb bírói testület elnöke ellen. Solt Pál szerint ilyenre a hivatalba lépése
óta eltelt tíz évben nem volt példa. A vita alapját Dávid Ibolya azon nyilatkozata képezte,
amelyben sérelmezte, hogy Kovács Mihály volt Agrobank-elnök elleni perben – a
miniszter asszony szerint – évek óta nem történt semmi. Dávid Ibolya ehhez még
hozzátette, hogy ezért Solt Pál is felelős, hiszen mint a Legfelsőbb Bíróság elnöke
intézkedhetett volna az ügy felgyorsítása érdekében. Kettejük vitájában Solt először
azt bizonygatta, hogy a miniszter téved, hiszen az Országos Igazságszolgáltatási Tanács
éppen a miniszter asszony kérésére döntött az ügy soron kívüli tárgyalásáról,
és a bíróság az utóbbi időben tartott is tárgyalásokat. A miniszter ezek után tovább
élezve a helyzetet jelezte, hogy szerinte sérül a törvény előtti egyenlőség, és a
bírák nem bújhatnak a bírói függetlenség paravánja mögé.
Nyilvánvaló, hogy Dávid Ibolyának mint magánembernek, de akár mint miniszternek is
lehet véleménye a bíróságok működéséről. Amennyiben jobbító szándék vezetné
elképzeléseit – mint ahogyan azt október 20-i nyilatkozatában kijelentette –
javaslatait ismertethetné és vitára bocsáthatná az Országos Igazságszolgáltatási
Tanács ülésén. A kormányban szorgalmazhatta volna "a bírói létszám emeléséhez
vagy a bíróságok technikai bázisának fejlesztéséhez szükséges anyagi eszközök
biztosítását", mint ahogyan arra nyilatkozatában hivatkozott. Nem ezt tette. A nyilvánosság
előtt támadta meg a bíróságokat. Mindeközben kormánya nem fogadja el az Országos
Igazságszolgáltatási Tanács költségvetési javaslatát, és megállítja az 1997-ben
megindított igazságszolgáltatási reformot.
Miért hát a nyilvános perpatvar, miért kell, hogy az újságok Solt és Dávid "vitájáról"
illetve "szócsatájáról" írjanak? Miért jó a miniszternek, hogy látványosan
konfrontál a bírói kar fejével? Nos, erre többféle válasz is adható: egyrészt egy
hasonló konfrontáció már "bejött" az MDF-es politikus aszszonynak. Annak idején
éppen az Agrobank másik vezetőjének, Kunos Péternek a kegyelmi ügyében ütközött
Göncz Árpád köztársasági elnökkel. Mint emlékezetes, Dávid Ibolya – alkotmányjogászok
álláspontja szerint ellenjegyzési jogával visszaélve – nem írta alá a köztársasági
elnök kegyelmi döntését. Ezzel a döntéssel a miniszter asszony a lakosság bank- és
bankárellenes indulatait meglovagolva rögtön berobbant a népszerűségi lista élmezőnyébe.
A mostani konfliktust hasonló motívumok vezethetik. Solt Pál álláspontja
bonyolultabb: alkotmányra, bírói függetlenségre, jogállamiságra hivatkozik és
arra, hogy amit a miniszter tőle vár, az tíz-tizenöt éve, mióta létezik a független
bírói hatalom, már nem lehetséges. Ezzel szemben a miniszter asszony a legrosszabb előítéletekre,
gyanakvásokra, közönséges indulatokra apellál, valószínűleg nem sikertelenül. A
vitát figyelő polgárok majd elmondják, milyen tűrhetetlen, hogy "ennek a Kovács-bankárnak
az ügye" ilyen hosszan húzódik, és ez "biztos nem véletlen". Legfeljebb a jogállam,
a bírói tekintély, a bíróságokba vetett bizalom sérül.
A konfliktus másik magyarázata az lehet, hogy a kormány általános stratégiájának,
a sokszor emlegetett "egészpályás letámadásnak" része ez a történet is. Ezúttal
a kormánytól független bíróságokon a sor.
Természetesen senki nem vitatja, hogy a bíróságok munkája kapcsán adódnak problémák,
ezek okaira már fentebb utaltam. Természetesen az egyes bírák munkájával is lehet
probléma, de melyik az a hivatás, ahol ne találhatnánk legalább ennyi problémát?
Talán a politikusok, vagy azokon belül is a kormánytagok lennének az etalon?
A világnak abban a térségében, amely felé Magyarország állítólag haladni
szeretne, elképzelhetetlen, hogy a végrehajtó hatalom ily módon támadja meg a független
bíróságokat. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában tudják: ha a független bíróságok
tekintélyét szétrombolják, ha a polgároknak a bíróságok iránti bizalmát a sárba
tiporják, és megteremtik azt a látszatot, hogy a bíróságok úgy táncolnak, ahogy a
kormány fütyül, akkor súlyosan sérül a demokrácia. Ha a polgárok szemében
lerombolódik a bírák tekintélye, ki fogja elfoglalni a vitákat lezáró döntőbíró
szerepét? A kormány?
A bíróságoknak nem maguknak kell magukat megvédeni, mert akkor a politika küzdőterére
tévednek. A bírákat azoknak kell megvédeniük, akik számára fontos az alkotmány, a
jogállamiság, a bírói függetlenség, azoknak, akik felismerik, hogy az ügyek elhúzódásánál
sokkal nagyobb baj az, ha az a látszat keletkezik, hogy a bíráknak a kormány diktál.
1999. 10. 22. (III/42)
