hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Egy boldoggá avatás kérdőjelei

1998. 09. 19.
II. János Pál pápa a tervek szerint október elején Horvátországban boldoggá avatja Aloijze Stepinac érseket. A néhai horvát főpap – hasonlóan sok más katolikus tisztségviselőhöz – abban hitt, hogy az egyház számára a legnagyobb veszedelmet a bolsevizmus jelenti. Számos történész szerint ez a magyarázata annak, hogy Stepanic a megérdemeltnél jóval több bizalmat és megértést tanúsított az usztasa vezetők iránt. A boldoggá avatás kapcsán ismét kiújult a vita a horvát katolikus egyház, tágabb értelemben a Vatikán második világháború eseményeiben játszott szerepéről.



Stepanic érsek (jobbról) a Zágrábi Nemzetközi Vásár megnyitóján 1941-ben,
mellette Marcone vatikáni küldött

Jugoszláv történészek azt állítják, hogy Stepinac nácibarát volt. Ez azonban
nem igaz: a németek nem nézték jó szemmel a tevékenységét. Az érsek radikális
nacionalista és antikommunista felfogást vallott és jellemző volt rá az is, hogy véleményét
gyakran változtatva ellentétes kijelentéseket tett. Egyöntet? a szakemberek véleménye
arról, hogy Stepinac aszkéta életmódot folytatott, és – ellentétben például
Saric szarajevói püspökkel – nem prédikált gyűlöletet a kisebbségek ellen.



A Nyugat védőbástyája



A katolikus egyház második világháborúból származó dokumentumaiban Horvátországot
gyakran mint az egyház védőfalát (Antimuralis Christianitatis) említik. E felfogás
szerint Horvátország bástya a keleti pravoszláv "eretnekség", és a délről
fenyegető muszlimok ellen. Ivan Guberina katolikus teológiatanár "Croatia Sacra"
(Szent Horvátország) címmel a Vatikánban megjelent könyve ezt a mítoszt igyekszik alátámasztani.
A leginkább hazugságok és féligazságok gyűjteményének tekinthető m? azt állítja,
hogy "Horvátország a válság legnehezebb idejében a katolikus egyház erődje", a
horvát nemzet pedig "a nyugati civilizáció legfontosabb gátjainak egyike" volt.
Guberina – aki századosként az usztasa vezér, Ante Pavelic testőrségében szolgált
– úgy véli, hogy a horvát nacionalizmus értelme nemcsak a hazaszeretet, hanem az egész
Nyugat szolgálata. A nyugati civilizáció eme védelmezője meg akarta tisztítani Horvátországot
"minden módon, minden méregtől", akár "kard által is". Figyelmeztette a
katolikusokat, hogy nem szabad kivárni a támadás pillanatát, ezért felszólította a
hívőket: támogassák mindazt, ami "az usztasa-mozgalomban lényeges és pozitív".
Guberina azt hangoztatta, hogy az egyház érdekeit szolgálja, ha hívei az usztasák
soraiban harcolnak. E hangok, valamint a klérus részéről elhangzó más antiszemita és
szerbellenes kirohanásokkal szemben azonban Stepinac, a horvát egyház feje soha egy szóval
nem emelte fel a szavát.

Horvátországnak, mint a nyugat védőbástyájának mítosza 1917 után megerősödött
az egyházban. Azt hirdették, hogy a szerb pravoszláv egyház és az "istentelen
bolsevikok" egy húron pendülnek, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy a jugoszláv
királyság üldözte és börtönbe vetette a kommunistákat.

A jugoszláv királyi kormány tudta, hogy a katolikus papok jó része kezdettől fogva támogatta
a horvát szeparatistákat, mégsem üldözte az egyházat, sőt a költségvetésből arányukhoz
képest többet kaptak, mint a pravoszlávok. Aloize Stepinac kinevezése kapcsán a kormány
azt hitte, hogy az érsek – aki az első világháborúban a szerb hadseregben a
szaloniki fronton harcolt – támogatni fogja a többnemzetiség? Jugoszláviát. Rövid
időn belül azonban kiderült, hogy ez a feltevés hamis. Stepinac naplójában ilyen
bejegyzések maradtak fenn: "Jugoszláviában, amelyet szabadkőművesek és zsidók
uralnak, nem lehet igazságosságot találni." (1935. szeptember 29.) "Minden jel arra
mutat, hogy Belgráddal sok problémánk lesz. A szerbek hazudós volta miatt nem csodálkoznék,
ha a végén összetűzésre kerülne sor horvátok és szerbek között." (1939. október12.)
"A szerbek és a horvátok két egészen más világ, két olyan pólus, amely sohasem
fog közeledni egymáshoz… A (pravoszláv) szakadárság Európa legnagyobb átka, talán
még a protestánsnál is nagyobb. Náluk nincsenek törvények és erkölcs, se igazságérzés,
se őszinteség." (1941. március 26.)



Mérsékelt antiszemitizmus



A Vatikán antikommunizmusa a horvát papságban mély gyűlöletként nyilvánult meg. A
katolikus közvélemény Horvátországban – kevés kivétellel – örömmel fogadta
Hitler hatalomra jutását. A horvát egyház hivatalos lapja, a Hrvatska Straza már 1940
októberében arról írt, hogy "Horvátország rokonszenvvel viszonyul Németországnak
az igazságosságért és megújulásért folyó harcához". Az újság szerint "köztudott
tény, hogy a horvát nacionalisták kezdettől fogva támogatták a nemzetiszocialista Németország
harcát".

A horvát katolikus egyház viszonyát a zsidókhoz egyfajta "mérsékelt
antiszemitizmus" jellemezte. A zsidóknak felrótták, hogy nem voltak hajlandók Jézus
tanait elfogadni, és úgy vélték: ezért örökre kárhoztatva vannak. Amikor elkezdték
megcsorbítani a zsidók jogait, az egyház nem ellenkezett. 1940-ben egy szlovén
katolikus papot, Korosecet nevezték ki jugoszláv oktatásügyi miniszternek. Az ő
kezdeményezésére született meg több zsidókat diszkrimináló törvény, többek között
a Numerus Clausus is. Az alsópapság soraiban mindennapos volt a vad antiszemitizmus:
bolsevizmussal és a "plutokráciával való együttmüködéssel", valamint a
legnagyobb bűnnel, a szerb hatóságok állítólagos támogatásával vádolták a zsidókat.
A viszony ennek ellenére általában korrekt volt a zsidó hitközségek és a katolikus
tisztségviselők között.

Horvátország vezetői, élükön a "poglavnik" (vezér) címet viselő Ante
Paveliccsel kivétel nélkül bigott katolikusok voltak. Az usztasa alapelvek között
megfogalmazták: "A horvátság és a katolicizmus – mely a hivatalos államvallás (a
lutheránus és muszlim mellett) – azonosak". Közvetlenül a horvát állam létrejötte
után, 1941. április 11-én Stepinac érsek sietett kifejezni örömét az usztasák
legmagasabb tisztségviselője, Kvaternik marsall felé. Amikor aztán Pavelic is megérkezett
Zágrábba, az érsek hálából fogadást rendezett a hazatért usztasa emigránsok
tiszteletére. Április 28-án kelt húsvéti levelében, amelyet egész Horvátországban
felolvastak, felhívta a papságot, hogy minden erejükkel támogassák az új rendszert.
"Annak alapján, ahogy személyesen ismerem őket, meg vagyok győződve arról, hogy az
állam vezetői népünknek megértést és segítséget fognak nyújtani." Utasítást
adott ki, hogy minden templomban hálaadó Te Deum istentiszteleteket tartsanak. Miután
Stepinac április 27-én felújította kapcsolatát Paveliccsel, ezt jegyezte fel naplójában:
"A poglavnik kijelentette, hogy minden lehetséges módon segíteni fog az egyháznak,
de a pravoszláv egyházat nem fogja semmiképpen sem eltűrni, mert az – nézete
szerint – nem egyház, hanem politikai szervezet." A beszélgetés nyomán az érsekben
az a benyomás alakult ki, "hogy a poglavnik h? katolikus és az egyház szabadon működhet
a jövőben, bár nehézségek is előfordulhatnak."



"Sajnálatos tettek"



Dokumentált tény, hogy számos katolikus pap és szerzetes, főleg ferencesek, az usztasák
soraiban részt vettek a horvát koncentrációs táborokban és azokon kívül elkövetett
gyilkosságokban. Stepinac és a Vatikán tudtak ezekről a borzalmakról, de az egyház
sem akkor, sem a háború után nem közösített ki egyetlen usztasa gyilkost sem. Sőt,
1945 után a Vatikán és a horvát katolikus egyház mindent megtett, hogy a háborús bűnösöket
az úgynevezett "patkányösvényen" Dél-Amerikába menekítse.

Stepinacnak az usztasákkal kapcsolatos programját összefoglalva: az érsek elvi
beleegyezését adta, hogy egyes "idegen elemeket" eltávolítsanak a nemzet életéből
és a gazdaságból. Támogatta a kormány ez irányú lépéseit, miközben leszögezte,
hogy az "emberi tisztességet" meg kell őrizni – ennek az értelme a gyakorlatban
persze nagyon homályos volt. Stepinac a faji alapon megkülönböztető jeleket (például
a sárga foltot) ellenezte és a kitért zsidóknak külön elbánást kért. Az érsek
nem elégedett meg erkölcsi érvekkel, hanem politikai szempontokat is felemlített: úgy
vélte, hogy a zsidó törvények szigorú alkalmazása miatt a Vatikán nem fogja Horvátországot
de jure elismerni (ami így is lett: a Szentszék csak de facto fogadta el a Pavelic-féle
rendszert).

1941. augusztus elején érkeztek meg az első hírek a Vatikánba az usztasáknak a
szerbek és zsidók ellen Horvátországban elkövetett rémtetteiről. Augusztus 23-án a
Vatikán küldötte Zágrábba utazott, hogy a helyszínen tájékozódjon az eseményekről.
A utazás tapasztalatairól Marcone így számolt be: "Horvátország zsidóinak egy
foltot kell mellükön viselniük, amelynek közepén a Z bet? (a zidov, azaz zsidó szó
rövidítése) áll. Ez a bet? gyűlöletet kelt a horvátok körében. Papjaink azt
gondolják, hogy (legalább) a kitért zsidók gyermekei, akik keresztény iskolákban
nevelkednek majd, igaz keresztények lesznek".

A vatikáni küldött Rómának természetesen beszámolt az usztasáknak a szerbek ellen
elkövetett gaztetteiről. Válaszában Maglione szentszéki államtitkár kérte
Marcone-t, hogy diszkrét módon hasson oda, nehogy a sajnálatos tettek ("fatti
lamentati") megismétlődjenek. A Vatikán által szemérmesen "sajnálatos tetteknek"
minősített incidensek a szerbek ellen elkövetett tömeggyilkosságok voltak. XII. Pius
1941 szeptemberében fogadta Pavelic külön megbízottját, Cherubin Segvic pátert, aki
odahaza beszámolt arról, hogy a pápa őt sokkal hosszabb ideig fogadta, mint az "érsekeket"
és "mindenről" kikérdezte, "ami Horvátországban történik. A Szentatya különösen
Pavelic után érdeklődött és kíváncsi volt a kormány többi tagjának a valláshoz
való viszonyára és vallásos neveltetésükre is". XII. Pius 1941-ben és 1942-ben
fogadta a Rómába érkező usztasa fiatalok delegációit és 1942 decemberében "Éljenek
a horvátok!" szavakkal búcsúztatta az audencián résztvevő zágrábi küldötteket.
A pápa ekkorra már értesült a szerbek és a zsidók elleni bűntettekről.



Az üldözöttek védelmében



A tömeggyilkosságok és a szerbek erőszakos "megtérítése" végre arra késztették
Stepinacot, hogy 1941. november 17–20. között összehívja az ország püspökeit. A
vatikáni küldött jelenlétében három napig tárgyaltak, majd a tanácskozás végén
levélben fordultak Pavelichoz, kérve, hogy bánjanak "emberségesen" a zsidókkal, különösen
a megkereszteltek gyerekeivel. A püspöki konferencia valójában csak a megkereszteltek
számára kért jobb bánásmódot, miközben agyba-főbe dicsérte az "új rendszert".
Ezt példázza Stepinac 1941 nyarán a zágrábi katedrálisban tartott prédikációja,
amelyben fölhívta az usztasa mozgalom tagjait, hogy kövessék "Jézus tanait". Jóllehet
az érsek előtt ismert volt a tény, hogy katolikus papok és szerzetesek részt vesznek
a tömeggyilkosságokban, őket semmiféle megdorgálásban nem részesítette.

De igaz az is, hogy az érsek 1942 elejétől kezdve megpróbálta elősegíteni zsidó
gyerekek kiutazását Horvátországból és több prédikációt is tartott a fajelmélet
ellen. 1942. június 21-én Stepinac nyilvánosan bírálta az usztasa oktatásügyi
miniszter, Mile Budak gyűlöletkeltő könyvét. (Budakról egyébként ma Horvátországban
utcákat és iskolákat neveztek el). A mai napig nem lehet tudni, hogy Stepinac a Vatikán
tanácsára változtatta-e meg álláspontját, vagy egyedül döntött.

1943. október 31-i körlevelében az érsek erélyesen tiltakozott a papok tömeges
letartóztatása ellen. 1944. júliusában a zágrábi német követség jelentésében
azt írja, hogy Stepinac "pozitívan viszonyul a pravoszlávokhoz és az értelmiséghez,
valamint mindig is engedékeny volt a zsidók felé".



Pápai támogatás



A Vatikán és a katolikus egyház vezetősége minden olyan lépéstől tartózkodott
Horvátországban, amely megkérdőjelezte volna az usztasa rendszert. A szerb pravoszlávok
iránt érzett előítéletük, amelyet arra alapoztak, mintha ők a katolikusokat a
jugoszláv királyság idején diszkriminálták volna, megakadályozta őket abban, hogy
határozottan fellépjenek a zágrábi kormánynyal szemben. A szemük láttára történt
tömeggyilkosságok nem csökkentették antiszemitizmusukat, ami nyilatkozataikból és
Stepinac azon leveléből is kitűnik, amelyben a zsidókat vádolja az abortuszok és a
pornográfia terjedése miatt.

Aloize Stepinac boldoggá avatását a Franjo Tudjman elnök vezette horvát nacionalisták
várhatóan a pápa nekik nyújtott támogatásaként fogják elkönyvelni. Más csatlósállamokhoz
hasonlóan a katolikus egyház Horvátországban is eredménytelenül próbálta megvédeni
a katolizált zsidókat. Amikor világossá vált, hogy a tengelyhatalmak elveszítik a háborút,
Stepinac is felemelte többször hangját a gyilkosságok ellen – ekkor azonban már
alig élt zsidó Horvátországban. A horvát és az osztrák katolikus egyház, csakúgy
mint a Vatikán, a tetteseknek ahol tudott segített, de az áldozatokat – néhány dicséretreméltó
kivétellel – cserbenhagyta, és a mai napig nem kért bocsánatot a szerbektől, zsidóktól
és romáktól azért, hogy az usztasa tömeggyilkosságokban papok és szerzetesek is részt
vettek.


Usztasák

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!