A piros áfonya, a rókagomba, a vargánya – vagy ahogy helyben nevezik, a hirip – az olyan esős nyáron, mint az idei, bőven terem, megélhetést biztosítva azoknak a többnyire nagyon szegény árusoknak, akik az út mentén kínálják az erdők kincseit. A korondi emelkedő egyik kanyargós részén álltunk meg áfonyáért, ahol egy család árulta a gyümölcsöt: Vasile, a felesége és a két gyermekük. Az üzlet hamar megköttetett, és némi ráhatással elérem, hogy másnap engem is vigyenek magukkal az erdőre, áfonyát szedni.
Korond még hajnali párába és sötétségbe burkolózik, amikor Vasilevel a Kalonda felé vezető útnál találkozunk. Gyanítom, ő az éjszakát is ebben a parkolóban töltötte, vigyázva a portékára: az áfonyával megrakodott vödrökre és a különféle gombákkal roskadásig megtöltött papírládákra. Értékes áru ez, főleg azoknak, akiknek ezek értékesítéséből kell kenyeret tenniük az asztalra. Beülünk az autóba, és nekiindulunk a hegynek. Makadám úton zötykölődünk lassan, így van idő beszélgetni. A mellettem ülő férfi szavaiból kiderül, ilyenkor egész családja az erdőben dolgozik. Nyáron kell megszerezniük egész éves jövedelmük nagy részét. Vasile sokáig koptatta a vendégmunkásokat szállító busz üléseit, de az egészsége megroppant, így már értéktelenné vált az építőiparban. Nyugdíja nincs, a gyerekei még kicsik, segédmunkából, alkalmi munkákból él az év nagy részében. Májustól azonban az erdő ad nekik munkát. A gomba, a málna, az áfonya jól jövedelmez, pláne, ha az időjárás is kedvez, és sokan tudnak munkába állni egyszerre. Márpedig az idő idén ugyancsak kedvezett az erdő napszámosainak, májustól kezdve augusztus elejéig minden második nap szakadt az eső a környéken.
Megállunk az autóval, majd gyalog megyünk egy hegyoldalban, amíg egy fóliából épített kalyibához és egy hevenyészett színhez nem érkezünk. A korai időpontban csak egy kisebb fiúcska és egy nagyobb lányka bújik elő a hajlékból. A többiek már szedik az áfonyát: látástól sötétedésig töltögetik a vödröket a vöröslő és fekete bogyókkal. Vasile az út menti értékesítést vállalta magára. 
2018. 08.17. (XXII/33)
