Már az önmagában föltűnő, hogy az Erdélyi-szigethegység közepén, viszonylag nagy magasságban egy településekkel rendkívül sűrűn teleszórt térség akad, Topánfalva (Câmpeni) és Abrudbánya (Abrud) központokkal. Ha a történelmi hátterét körüljárjuk, a Mócvidéknek rögtön megvan a magyarázata: kétféle dolog vonzotta ide hajdanán az embereket – az akkor még hatalmas és érintetlen fenyőerdők és az arany, vagyis annak a bányászata. A famegmunkálás még most is a mócok alapvető elfoglaltsága, az aranybányászat azonban már hanyatlóban van, hisz az egyik legnagyobb projekt, a verespataki kitermelés nem indult el a környezetvédők és a nemzetközi természetvédők hathatós tiltakozása miatt. Ha tovább böngésszük a falvak, városok neveit, bőven akad „bánya” utónevű település – Rézbánya/Băița, Aranyosbánya/Baia de Arieș, Körösbánya/Baia de Criș.
A települések mellett sok esetben óriási bányák, régen használt tárnák bújnak meg, de a mészkő karszthegység egyes részein a természet fúrt és hasított ki óriási barlangokat, mint például Scarisoara és Mézárd mellett, ahol sok tíz kilométer hosszan barlangok húzódnak a mélyben, nagyrészt még feltérképezetlenül, tele rejtéllyel és misztikummal. A scarisoarai jég- és cseppkőbarlang igazi kalandtúra, hiszen csak vezetővel szabad a mélybe ereszkedni, így ottjártunkkor is egy falubéli fiú, Juon vezetett bennünket.
Az, hogy mikor fedezték fel a barlangot, az utókor számára nem ismeretes. Fennmaradt azonban konkrét dátumként 1863, ekkor készít útleírást és térképet Adolf Schmidl, a neves geográfus a föld alatti jégbarlangról. Fenyvesek és erdei tisztások övezte vadregényes ösvényeken közelíthető meg a barlang szája, mely a tengerszint felett 1165 méteren ásít az ide tartók felé. Felsőgirdáról érjük el a helyszínt. Keskeny, de viszonylag jó minőségű új aszfaltút visz egy kis hegyi telephez, onnan tíz perc séta a barlanghoz vezető lépcsősor. Három bejárat nyílik a mélybe, ahol még nyáron is mínusz fokokat mérhetünk. Miközben aláereszkedünk, vezetőnk elmondja: a barlangról szóló feljegyzések megemlítik, hogy a lefelé vezető kürtőt falépcsőkkel építették ki, ami azt bizonyítja, hogy a mócok már ismerték a barlangot, és használták az itt lévő jeget és vizet, ami ezen az igen aszályos vidéken kincsnek számított.
2017. 03.24. (XXI/12)
