A zenekar két dal után elindul, mögöttük most már úgy ötvenen sétálnak, a városvédő csoport egyik tagja a dalok kinyomtatott szövegét osztogatja. Az egyik kapualjból előugrik a sulibusz vezetője, kezében egy klarinéttal, és ő is beszáll fújni. Pizsamás tinilány dugja ki fejét az egyik ablakból, szólnak neki is, hogy jöjjön le. Visszafelesel, hogy „majd csak ha jön a Bella ciao"!
Az első megterített asztal az óváros falának tövében van, rajta pizzaszeletkék és leveles tésztával kombinált paradicsomos, spenótos, sonkás-sajtos és tonhalas falatkák, olívaolajjal meglocsolt kenyérkék. Itt megállunk külön egy dalra. Először a zenekar tagjait kínálják, azután a mögöttük sétálók következnek.
Újabb séta jön, balra az ódon falak, jobbra a zöldellő dombok bárányokkal a reggeli fényben. A házon, amely előtt megállunk, vörös zászló leng sarlóval és kalapáccsal a közepén. Ennek láttán kamasz fiunk meghökken, a helyiek magyarázzák, hogy „itt nem volt diktatúra, úgyhogy nekünk semmiféle negatív tartalma nincs sem a zászlónak, sem ennek az ünnepnek, a kommunizmus pedig csak mint egy idea, egy utópia maradt meg, soha nem kellett benne élnünk". Ez a terület a természeti adottságok miatt a partizánoknak - akiknek nagy része kommunista volt - búvóhelyként szolgált, úgyhogy, bár a háború alatt a főtéren lévő palotában évekig fasiszták tanyáztak, végül a partizánok a környező területekről megtámadták őket, és sikerült is győzniük. „Amint halljátok, a most énekelt dalok, mint például a Bella ciao is, ennek állítanak emléket." Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy ezen az ünnepen a kereszténydemokratáktól a liberális párton át a szocialista és kommunista pártig minden oldal hívei részt vesznek, és mivel Olaszországban április 25-én lett vége hivatalosan a háborúnak, a május elsejei ünnep volt az első, amit a fasiszták miatti pauza után szabadon megünnepelhettek, így az mindenféle elnyomás elleni demonstrációvá és megemlékezéssé vált.
2011. 05. 13. (XV/19)
