Lénárd Ferenc A gondolkodás hétköznapjai című könyvében külön fejezetet szentel a tehetségeket körülvevő légüres tér, gyakorta becsmérlő, fitymáló fogadtatás bemutatásának. Nem véletlenül idézi – mint konklúziót – Szent-Györgyi Albert szenvedélyes szavait:
„Van egy téveszme, hogy a lángelmét nem lehet elnyomni, az utat tör magának. Csudát tör utat! Nincs könnyebb dolog, mint egy lángelmét elnyomni, mert az nagyon érzékeny. Azt úgy el lehet fújni és taposni, mintha ott se lett volna!”
Talán azért is kényes terület ez, mert önérdekeken túlmutató alázat kell ahhoz, hogy valaki világra segítsen egy esetleg magánál nagyobb és jobb tehetséget. Az alázat és felelősség kérdése persze a tehetség „birtokosának” is kemény dió, hiszen a valódi talentumok sohasem öncélúak.
De maradjunk a „gondozónál”, hiszen az ő dilemmáira keresünk választ. Arra a kérdésre, ami minden egészséges szülőt és pedagógust foglalkoztat: Hogyan tudjuk gyermekeinket, tanítványainkat elindítani azon a pályán, ahol a beléjük ültetett tehetségmag szárba szökkenhet, és gazdag gyümölcsöt hozhat?
Csíkszentmihályi Mihály magyar származású amerikai pszichológus professzor hosszú évtizedekig kutatta az ember boldogságélményének mibenlétét. Kiderült, hogy a boldogság is egy összetett képesség, nem kívülről jövő ajándék vagy szerencse eredménye. E „képességcsomag” döntő részét a produktivitásra, elmélyült, örömteli érdeklődésre való készség képezi, ami egyúttal mindennemű tehetség kibontakozásának is alapfeltétele. Egy egészséges kisgyerek örömteli és kíváncsi, természeténél fogva ilyen módon viszonyul a világhoz, az élethez. A gondozó feladata elsősorban az, hogy biztosítsa mindehhez a keretet. De miből is áll össze ez a keret?
Csíkszentmihályi öt ismérvbe foglalta össze az ideális szülői-nevelői hátteret.
Világos kommunikáció: A gyermekeknek szükségük van arra, hogy tiszta, egyértelmű, megbízható kommunikációs légkör vegye őket körül. Ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan éljük meg mindennapi dolgainkat, hogy tudjuk, kire és mire számíthatunk, az kell, hogy biztosak lehessünk abban, hogy szeretteink értenek minket, és mi is értjük őket.
Érzelmi biztonság: Pontos és jól körvonalazott feladathelyzetekben tudunk igazán jól teljesíteni. A szeszélyes, következetlen, hiteltelen szülői magatartás kétségbeejti a gyerekeket, és drámai módon rombolja le a még születőben lévő jellemüket. A kamaszkorra megvadult „dühöngő ifjúság” féktelen lázadása, tekintélytagadó cinizmusa jobbára erre az „árnyékkommunikációra” adott válasz. Az ifjúság – ma már sajnos trendi pózzá és üzletté vált – polgárpukkasztó szókimondása eredetileg a felnőttek képmutatásáért kíván bosszút állni.
Az értékesség érzése: A gyerekeknek alapélményük legyen, hogy maga a személyük értékes és fontos a szüleik számára, és nem a feléjük kiépített jövőbeli elvárások. Ez utóbbiak ugyanis leginkább a szorongás kialakulásához járulnak hozzá, ami – számos kutató szerint – a legnagyobb ellensége a kreativitásnak.
Felelős döntési lehetőség: A személyes elfogadottság és a tiszta kommunikáció mellett elengedhetetlen a választási lehetőségek megléte is, hogy a gyerekek az őket fejlesztő döntési és tevékenységbeli helyzeteket megélhessék, módjuk nyíljon a „kísérletezésre”, de a felelősségvállalással való szembesülésre is. Mindez természetesen akkor ad egészséges védőkorlátokat, ha a fiatal biztonságban érzi magát a számára elkötelezett felnőtt segítője mellett, s e bizalmi háttér biztosítja a felfedezéshez és belefeledkezéshez szükséges „bátorságot”, elengedettséget. A kölcsönösség elve itt is megjelenik. Ha mi megbízhatóak vagyunk, és a gyerekeknek is bizalmat szavazunk, megtanulnak élni ezzel a bizalommal, és ők is megbízhatóvá válnak.
A kreatív lehetőségek tárháza: Végül, de nem utolsósorban, a gondozóknak igyekezniük kell lehetőségeket biztosítani arra, hogy az ifjak minél több és összetettebb tevékenységformát próbálhassanak ki, tapasztalhassanak meg. Ez utolsó pontnál valószínűleg sok szülő, pedagógus sóhajt fel, hogy szép az elmélet, de ennek komoly anyagi feltétele is van, ami egyre nehezebben hordható terheket, hiánya pedig keserűséget okoz. Egy négygyerekes, munkanélkülivé vált apa mondta a napokban nekem – mikor lelkesen dicsértem gyermekei sokszínű tehetségét –, hogy már-már sajnálja, hogy ilyen tehetségesek a gyerekei, mert így sokkal fájdalmasabb az, hogy képtelen előteremteni a különórák, szakkörök, edzések költségeit. A fenti ismérvek túlnyomó része azonban nem annyira anyagi kérdés, mint inkább „humán” feltétel, vagyis elsősorban nem a pénzről, hanem az erős szeretetkapcsolatról szól. Ha gyermekeinket figyelmünkkel, irántuk való elkötelezettségünkkel ajándékozzuk meg, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a bennük lévő talentumok növekedésnek indulnak.
A tehetséggondozói munka akkor éri el a célját, ha a tanítványban is kifejlődik a felelősségérzet és az elkötelezettség, vagyis önmaga válik önnön tehetséggondozójává. Tagadhatatlan, hogy a tehetséggondozás – a „kitaníttatás” – mindig is luxusnak számított, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egyúttal a világ legjobb hosszú távú befektetése is.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem az önfelmagasztalás – divatos szóval „celebbé válás” – a cél, hanem az a morális tartás és önértékelés, ami tisztában van vele, hogy a tehetség sosem válhat öncéllá, megvalósításával az egész közösséget lehet és kell szolgálni. A tehetséggondozás tehát minden egyes ember és minden közösség közös „projektje”, olyan közkincs, divatosabb nevén „humánerőforrás”, ami semmi mással nem pótolható, helyettesíthető, ezért felbecsülhetetlen értékű.
2009. 10. 02. (XIII/40)
