Kezdhetnénk mesebeli módra. A fizikatanár és egykori tanítványa, a
műegyetemista kedvelte a természetet. Szerették magukat próbára is tenni benne,
hogy mennyit bírják hegyre föl, tűrnek-e hideget és fáradtságot. Mert túl lenni
mindezen amolyan győzelemféle, s arra időnként szükségünk van. Így van ez a
szenvedélyes vízitúrásokkal, országjáró bringásokkal, pecsétgyűjtő
hegymászókkal, kik átlagos munkatársnak tűnnek, jórészt íróasztaloknál
dolgoznak, de néha érzik, hogy az urbanizált létből ki kell szakadniuk.
Ők még így is hobbi-természetjárók. A „keményebb arcok” már katonai
teljesítménytúrákra, erdélyi, szlovák csúcsokra és olasz háromezresekre járnak,
az igazán „hard” változatot pedig az önkéntes „számkivetettek”, a bushcraftosok
jelentik. Például a tanár úr múlt ősszel egy hétig a skót felföldet járta –
sátor nélkül, egyedül. Az augusztusi izlandi túléléshez azért kissé
felszerelkeztek, de az első próba hamar megjött: a reptérre már nem érkezett meg
Gábor hátizsákja, benne az élelemmel és a sátor felével. Egy nem várt sárga lap,
s még pályára se léptek!
Egy hét kényszerű városnézés tehát a tizenhatezres „nagyvárosban”, Akureyriben.
Színes faházak, skandináv jólét mindenfelé. Gábor halászhajókat nézve
feketemunkán tűnődik, ám a csomaghajsza közben hallgatott műhangot („please hold
the line”) elunva, némi pótlást szereztek be (kisebb hátizsák,
gyerek-polárpokrócok, mert „Izland a világ legdrágább országa”), és belevágtak.
Leszállva a robosztus buszról – itt átlagszint a terepjáró, még a postásé is
nagyzolásnak tűnne Pesten – ott álltak kora délután a Godafoss (istenek vize)
vízesésnél, ahová a pogányságot elhagyó vikingek a fabálványaikat hajították.
Előttük dél, hátuk mögött észak. Sehol egy fa, a holdra szállást is errefelé
gyakorolták az amerikaiak. Hinnénk, nagy beszélgetések jöttek a Sprengisandur
kősivatagon át, de hamar elfogy a téma, s az ember a megteendő távra koncentrál,
majd kiderül, hogyan áll monotóniatűrés tekintetében. „Az elején óránként
megálltunk, a zsákok még tele voltak, és a combizmok jeleztek” – mondja Tamás,
pedig eledelük csupa „hegymászókajából” állt: müzli, rizs, szárított hal,
krumplipürépor, olyasmik, amiknek nincs nagy víztartalmuk. A napi porció tíz
deka müzli, egy hagyma, fél csík szárított hal, egy adag rizs és hat kocka
csokoládé, egész napra elosztva, hogy az éhségérzet mindig csillapodjon. A
„tövis az oldalukban” mégis a viaszfőző (egy kövérebb gyertya) kormozó lángja
volt, mely tűzhelyükön (két sátorvas köveken) lábosukat (egy konzervdoboz)
melegítette. A marsbéli tájon helyenként „zsebvulkánok”, hőforrások és
steinmannok (nem Karinthy hősei: kőből emelt útjelzők) mellett vitt az útjuk.
Ritkán egy-egy terepjáró is jött, utasaik barátsággal, bár kérdő arccal intenek:
rendben van-e minden? Nem gyakori látvány két hátizsákos gyalogos a sziget
közepén, a maguk harminc kilométeres napi sebességével. Igazi menedékházat
kétszer láttak a pusztaságban, de vízből volt elég: a legjobb ásványvíz-ízekben.
Csak feljebbről kellett venni a patakból, mint a birkák. „Az egyik fő tanulság –
emeli ki a tanár úr –, hogyan változik az igényszint a civilizációtól
eltávolodva. Átmenetileg a tudat beszűkül, csak teszi az ember az egyik lábát a
másik után, majd elő a sátrat, legyen vége a napnak.” Elaludni könnyű volt,
pedig csak egyiküknek jutott hálózsák, Tamás pokrócba csavarva az egyik
kiürített zsákon aludt az 5-6 fokos nyári éjszakákban – ezért társa ma is hálás.
A mélypontok leküzdésében a félgenerációs korkülönbség is segített (Gábor mindig
elfogadta a mentor-túratárs döntéseit), és hogy amiben megállapodtak (napi táv,
csomagelosztás, pihenők és élelem beosztása), azt betartották; nem túl gyakori
ez ma nálunk.
„Máshogy fárad el ilyenkor az ember, mint a főleg fejével végzett munkanap után”
– mondja Tamás. „Az izmok átszoknak a folyamatos terhelésre, a szervezet
működése hatékonyabb lesz”, a vándorok egy-másfél kilót fogytak az egész út
során, bár érezték idővel, hogy testük tartalékai helyett már csak abból élnek,
amit megesznek. A vége felé így is állandóan éhesek lettek. „Öngól ilyenkor jó
ételekről hangosan fantáziálni, abba is hagytam hamar, mikor Tamás leállított” –
emlékezik Gábor, de a „mindennapi kenyér” kifejezés azóta is mélyebb értelmű
szószerkezet a számukra. Egy gleccserpataknál esőben volt a holtpont. „Bakancs
le, tartalékcipő fel, és át az egyfokos vízen. Ezernyi tűszúrás a lábban, majd
jön a zsibbadás” – idézik fel. Épp akkor találkoztak egy túrakerékpáros brit
házaspárral, akik mentolos csokigolyóval kínálták őket: „Borzalmas íze volt, de
pszichésen jól esett.” Az út kétharmada után civilizációba botlottak a Fjallabak
Nemzeti Park bejáratánál. A büféként szolgáló zöld iskolabuszból egy egész kiló
kenyeret vettek (amit Gábor ott helyben majdnem el is tüntetett). Végre
„szombatnap” jött: csak pihenés, evés, olvasás. Találtak itt hőforrást, így
végre melegvízben fürödtek, és gőzforrást, mely főzésre kiváló.
„Úgy mondtuk, ez Isten terepasztala, mert a fennsík széléről lenézve mintha egy
nagy makettet bámulnál: egy kis hegy hósipkával, apró vízesések, szikrázó
obszidiánmezők, minikanyonok. Amint egy völgybe leértünk, hirtelen elárasztott
minket a parfümillat, a virágmező csapást mért az érzékeinkre.”
A túra egy vulkánon átkelve Skógar városkában ért véget, egy utolsó
próbatétellel: Tamás sérült bankkártyáját elnyelte a készülék. A helyi recepciós
hölgy felismerte helyzetüket, és közel sem a borostás, csapzott kalandorokat
látta bennük. Egyebek közt ingyenes járatot szervezett nekik Reykjavíkba,
svédasztalhoz hívta hőseinket, „jószívűsége gazdagsága” az idegenekhez a sokak
megélte erdélyi szívességet idézte bennük.
A két útitárs leült végül az Atlanti-óceán partján. Kicsit elnyűtten csaptak
egymás kezébe: ezt megcsináltuk. De a Mont Blancról hallott mondás útjukra is
igaz: „ez már túl nagy volt, hogy csak úgy jókedvből. Utólag viszont
felejthetetlen élménnyé lesz a dolog.”
A buschcraft
A buschcraft a vadonban boldogulás tudománya a modern civilizációs eszközök
nélkül – vagy azok minél csekélyebb használatával. Maga a kifejezés többszáz
éves, Ausztráliában, Új-Zélandon és Dél-Afrikában is használták. Így például a
bushman szó a bushcraftban jártas személyt jelölt, valakit, aki minden
elképzelhető természeti körülmény közt feltalálja magát. Mindez mára
életszemléletté, világhálós nonstop tapasztalatcserévé vált.
A közös látásmód lényege: minél tovább kibírni a természetben, eljutni valahová,
ősi módon tüzet rakni, hajlékot építeni, nyomot keresni, és lehetőleg azt enni,
amit az erdő ad.
2007. 12. 21. (XI/51)
