Pesti Lajos egy gondozott társaságában. Sziszifuszi munka Fotó: S. I.
"A nyolcvanas években, középiskolásként ittam először mákteát, 1998-ig nem is tudtam lejönni róla" – kezdi történtét a harmincas évei közepén járó Szabolcs, aki grafikusként dolgozott – ameddig bírt. "Eleinte a tea és a nyugtatók stabilizálták az érzelmi állapotomat, az ötleteimet így sokkal jobban meg tudtam valósítani. Később azonban ugyanahhoz a hatáshoz egyre több drogra volt szükségem, attól viszont beájultam. Évek alatt odáig jutottam, hogy már se anyaggal, se nélküle nem tudtam dolgozni" – meséli Szabolcs. Többszöri sikertelen rehabilitáció után úgy döntött, egyedül próbál leállni. Bezárkózott a lakásába és három hónapig ki sem mozdult. "A barátnőm segített, de így is szörny? volt. Iszonyú fájdalmaim voltak, azt hittem, azonnal leszakadnak a végtagjaim, a csontomról meg lejön a hús. Úgy éreztem, mintha nem lenne rajtam bőr, és az idegszálaim csupaszok lennének. Nem tudtam aludni, ömlött rólam a víz, hasmenésem volt, hánytam, görcsök és rémálmok gyötörtek" – emlékszik vissza. A fiatalember végül is leállt, és újra tudott dolgozni, úgy tűnt, rendeződött az élete. Ám a szabadság csak néhány évig tartott. "Problémák adódtak a párkapcsolatomban, amiket nem tudtam rendesen feldolgozni. Tavaly karácsonykor egy haverom odaköltözött hozzám, ő ajánlotta, hogy szedjek egy kis Metadolt meg speedet. Nem kellett volna" – folytatja Szabolcs, aki két hónap alatt teljesen visszacsúszott. Ekkor döntött úgy, hogy a rehabilitációt választja.
Altató
2005. 12. 16. (IX/50)
