Zoób Kati Fotók: Lovász Sándor
– Mi volt az a belső vagy külső inspiráció, ami elindított ezen a pályán?
– Fogalmam sincs. Nem tanultam se szabni, se varrni, de mégis szabok és varrok. Régebben a divat komolytalan dolognak tűnt, azt gondoltam, majd valami "komoly" felnőtt foglalkozást választok magamnak. Akkor még azt hittem, hogy ez csak egy szakma, amiből meg lehet élni, és nem is sejtettem, mit jelent a divat mint hivatás. Egy nagyon jó ízlés? környezetben nőttem fel, ahol sok impulzus ért. Arisztokratától a dunántúli parasztemberig mindenki megtalálható a famíliában, és nyilván összeadódtak bennem ezek a különbözőségek. Már gyerekként öltöztettem a tanáraimat, osztálytársaimat, ismerőseimet. Később ámulva figyeltem a nagy divattervezőket, mindaddig, amíg rá nem jöttem: nekem is van saját ötletem. Ha valakiben megvan a képesség, akkor az előbb vagy utóbb, de utat tör magának, az ilyen embernek öröm az alkotás. Azok az alkotók, akik könnyedén, szinte szórakozásként dolgoznak, gondolom, boldogabbak, mint azok, akik "vérrel alkotnak, majd rettegve őrzik műveiket, nehogy ellopják tőlük". Nekem a divat: alkotás, önmegvalósítás, játék és ajándék, amelyet igyekszem megbecsülni.
– Milyen divattervező "karakterek" vannak?
– Az egyik típus, aki önmagát öltözteti feltűnően, karakteresen, és bárhova megy rögtön észre kell venni, hogy ő egy divattervező. A másik pedig, aki nem önmagát, hanem a vevőit öltözteti, képes elvonatkoztatni. Egyébként a divatban megkülönböztetnek alkalmazkodó és stílusteremtő tervezőket.
– Egyik jobb, mint a másik. Lehet különbséget tenni közöttük?
– Lehet, de nem érdemes. Két teljesen különböző hozzáállásról van szó. Aki stílust teremt, annak harcosabb az útja, és valószínűleg kevesebben hordják majd a ruháit, hiszen az újat nehezebben fogadják el az emberek.
– Valamennyire mindenkinek alkalmazkodnia kell, nem?
– Persze, például Karl Lagerlfeld is tervezett az OTTO Divatáruháznak modelleket. Szerintem kifejezetten felfrissít egy divattervezőt, ha elrugaszkodik az elvarázsolt, hordhatatlan daraboktól, és konfekciótermékeket is tervez. Mindenki tudja, hogy szép-szép, csak nem hordható. Ami nem hordható, az pedig nem eladható. Akárhonnan nézzük a szakmát, ez egy üzlet. Valóban művész egy divattervező, de ami a munkájából létrejön, az egy pénzügyi vállalkozás. A divat gazdasági értelemben a legprofesszionálisabb üzletek egyike, és ezért tud ilyen ereje, hatása lenni. Tudniillik, mindenkinek fel kell öltözni.
– Ám a "nagyok" nem szeretik magukat szériagyártásban megmérettetni. Kelvin Kleinnek is rombolódott az imidzse, amikor elkezdett tömegcuccokat is gyártani. Óra, póló, napszemüveg stb.
– Kétségtelenül devalválódott, viszont a világ minden részén ismerik és hordják a termékeit. Mi a nagyobb? Kuriózumként jobban csengett a neve, de ma már a kínai vendégmunkás pólójára is az van felírva: Kelvin Klein.
– Mitől lesz valaki elismert divattervező?
– Fogalmam nincs. Nem tudom, én ehhez nem értek.
– Hát akkor ki? Öt év alatt olyan eredményeket értél el a kollekcióiddal, amelyet az ember talán legmerészebb álmában sem képzel el! Párizs, New York stb.
– Azt nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, viszont én csak így tudom. Két hete volt egy divatbemutatónk, és azzal kellett szembesülnünk, hogy a tömeg szinte szétfeszítette a házat. Ötezren voltak. Az emberek elkezdték a ruháimat úgy elemezni, mint egy politikai, gazdasági hírt. Nyilván kell ehhez egy következetesség, "megszállott" munka is, bár én inkább csak arra törekszem, hogy ne hazudjak, ne csapjam be a saját vevőimet.
– Hogyan állítasz össze egy kollekciót? Ami a papírra vetődik, úgy marad, vagy többször változtatsz rajta?
– A most elkészült kollekció 108-110 öltözék. Valójában nincs is megrajzolva a negyven százaléka. Egy kollekcióról azt is lehetne mondani: variációk egy témára. Még 94-ben elindult egy szabásvonal, és ennek az utóéletét látjuk.
– A divatbemutatón lévő show-t is te szervezed?
– Szenvedélyesen ott pörgök mindenben, itt minden az én ötleteimre épül, és semmiből nem lehet kihagyni. Aztán eljön a pillanat – az előadás előtt nyolc-tíz órával –, amikor már kiosztódnak a szerepek, mindenki ismeri és szereti a saját feladatát, és én egyszer csak kimaradok mindenből, és nézőként vagyok jelen. Fantasztikus érzés.
2003. 11. 28. (VII/48)
