hetilap

Vagyis itthon mitől nem az? A hetvenes évek közepe óta Magyarországon egyre hangosabb jelszó a profizmus. Közben játékunk egyre színtelenebb, íztelenebb, élvezhetetlenebb. Minden idény elején a profizálódás jelszavával vágunk neki a bajnokságnak. A legtöbb új koncepció a sportág továbblépésének a lehetőségét a labdarúgás körüli pénzek néhány nagy csapat körüli koncentrálódásában látja. Labdarúgóink szép pénzekért játszanak, profik, a legtöbbjük lelkiismeretesen dolgozik azért, hogy talán kikerül valami jobb nyugati csapathoz, és ez sokaknak sikerül is. De foci még sincs. A klubokat körülvevő régi környezet, hangulat megszűnt, ha valaki keresi a régi Fradit, Újpestet, nem találja. Hiányoznak a vagány, de ízes játékot produkáló, meghatározó játékosok. Valahogy érződik, hogy ezek a mostani gyerekek megtanulták a gépies cseleket a focisulikban, tanulják a sematikus játékot, nyomják az erőnléti edzéseket, képzik a kis gépeket, akik aztán képtelenek a vagány játékra, az olyan meghökkentő húzásokra, amikkel az elmúlt években egy Sztojcskov, Suker vagy Gascoigne ajándékozta meg a focivilágot. Az elmúlt egy évszázadban, a sportág elterjedése óta sokat változott a foci világa. Nálunk a múlt század végén, amikor sorra alakultak a mai napig is meghatározó klubok, a sport az angol mintákat követő polgárosodás része volt. Az egészséges, férfias élethez tartozó nemes küzdelem, ahol fair, korrekt körülmények között zajlanak az erkölcsnemesítő összecsapások. Az angol kollégiumokban ma is a nemes hagyomány része a futás, az evezések, a boksz, a rögbi, a labdarúgás. Teljesen természetes, hogy a délelőtti, szellemet fárasztó munka után fel kell frissíteni a testet, hogy utána legyen erő az újabb tanuláshoz és az imádkozáshoz is. És mindez a "testnevelés" kissé idegbajos eszméje nélkül. Nálunk ugyanis a harmincas évek kissé totális légkörében fogant a "testnevelés" eszméje, ami aztán a negyvenes és ötvenes évek gondolkodásmódjában tovább élt. Már nem a polgári kultúra egyik eleme a sport, nem a felfrissülés, nemes összecsapások színtere, hanem: "a test nevelése". Cél a dolgozó munkaképességének megőrzése, az általános testi fejlődés, hogy le ne maradjunk a népek közti vagy az imperializmus elleni nagy küzdelemben. Innentől nincs a tornaórákon foci, hanem lógunk a szeren. A hetvenes évek hazai gulyásszocializmusa pedig kifejlesztette azokat a játékosokat, akiknek minden mozdulatából süt, hogy valójában legbelül utálnak focizni, de ez egy jó pénzkereseti lehetőség számukra. És itt nálunk ezt nevezik profizmusnak. A gulyásszocializmus szinte észrevétlenül átfolyt gulyáskapitalizmusba, és mi nézhetjük ezt a sok kelletlen "profit". Azért van néhány jó jel is, persze sajátosan magyar módon. Például itt van a magyar Don Quijote, aki a puszta közepére épít egy 15 ezres hipermodern stadiont, a kisbojtár, aki a nép közül kiemelkedve szeretett faluját megajándékozza egy stadionnal, stadionnyitóra beleálmodva az AC Milant, egy ma élő Jókai- vagy Mikszáth-figura kedélyességével, nagy álmával, a helyzet könnyfakasztó humorával. Nem véletlen, hogy az ország futballszerető közvéleménye rögtön szívébe zárta Stadler Józsefet, megbocsájtva neki még az esetleges adócsalást is, aki jelenleg talán legjobban kifejezi a magyar néplelket. Csapatának pedig, a Stadler FC-nek egy egész ország drukkolt saját kedves csapata mellett. Vagy a Demecser, amely egy 3 ezres szabolcsi település csapataként végzett a profi másodosztály, az NB I középmezőnyében, állítólag egy helyi lakos öttalálatos lottószelvényével nyert összegből élve. A csapat vezetője azért elmondta, hogy itt nem a lottószelvény (vagyis a pénz) fontos, hanem a szemlélet, ami náluk gyökeresen más, mint a "nagycsapatoknál". Ők megélnek évi 20-30 millióból, egy fővárosi nagycsapatnál ehhez egy évben körülbelül 500 millióra van szükség. Említhetnénk még a Gázszer vagy a Tatabánya példáját is. Foci nem ott van, ahol pénz van, hanem ott, ahol emberek örömmel csinálják. Egy-egy ember lelkesedése, munkája komoly fellendülést hozhat, nemcsak a fociban, hanem bármely más területen is. Erre példa az újpesti Várhidi Péter, aki úgy tartotta össze a tavaszi idényben a csapatot, hogy egy fillért sem tudtak fizetni a játékosoknak. Az edző a napokban utasította vissza a Tatabánya feltehetőleg anyagilag is kedvező ajánlatát, arra hivatkozva, hogy addig nem hagyja el az Újpestet, míg akár egy kis halvány remény is van a klub megmentésére, tudván azt, hogy ősszel szinte csak ificsapattal tudnak a bajnokságban indulni. A hazai kupa és a téli teremtorna eseményei is azt mutatják, hogy bajnokságunk talán kezd hasonlítani az angol rendszerhez, ahol még egy harmad-, negyedosztályú csapat is komoly ellenfele lehet a szuperkluboknak. Talán megjelenhet valami abból az előrevivő gondolkodásmódból, amelyben az aktivitás, lelkesedés, lendület az igazi érték, amelyik vert helyzetből is győzelemre viszi a legénységet, és talán ezt az egész, korhadt labdarúgó-szövetségi rendszerünket is képes megváltoztatni, ahol rendszeresen csak múmiák szócsatája folyik. Az ISM bajnoki kiírásra vonatkozó 2×12-es javaslata a "profizmus" igézetében pont ezeket a törekvéseket törné kettébe, és maradnának a rosszul gazdálkodó, langyos vízben tapicskoló, szívtelenül játszó "proficsapatok".

A Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Karának adjunktusa nemrég megjelent, Nagypálya című könyvében elemezte a hazai fociakadémiák történetét és helyzetét. Miért nem tart előrébb a magyar futball, ha egyébként minden anyagi és egyéb feltétel adott a profiképzéshez?