Pedig olyan szép időszakot tudhat maga mögött a város; öröm volt látni az Óváros arab negyedében szabadon sétáló zsidó gyerekeket, illetve a modern zsidó városközpont izgalmait élvező arab fiatalokat; a nagy zsidó ünnepek vidám forgatagáról nem is beszélve.
Erre megint előbújtak csuda tudja honnét a terroristák; még szögeket is rejtettek a bombáikba, hogy a repeszek a lehető legtöbb civil áldozatot ejtsék - ha lehet, még gusztustalanabbá téve ezt a gyáva és aljas vérontást. Azóta megerősített biztonsági ellenőrzés zajlik a tömegközlekedésen és a campusokon.
Egy tanárnőnk kissé sokkos állapotban érkezett, mert egy érintett vonalon utazott pár perccel a támadást megelőzően.
Nehéz elmondani, milyen kérdések játszódnak le ilyenkor az emberben. A “mi lett volna ha” szomorú gondolata beárnyékolja sok ezer lakos szikrázóan napsütéses reggelét.
Évek óta nem volt ilyen szervezett támadás a fővárosban. Több tucat sebesült és ki tudja végül mennyi áldozat marad egy újabb merénylet nyomában, ami egy tapodtat sem visz közelebb sem a békéhez, és
főleg nem egy palesztin államhoz, vagy bármihez, amiben a terroristák és családjaik reménykednek.
Sajnos tény, hogy ha az egyetemről is látható válaszfal nem lenne, az ilyesmi napi realitás lenne Jeruzsálem életében. Nem lesz változás, amíg a palesztin fél el nem ismeri a zsidó állam létezéshez való jogát.
Szerencsére számos olyan arab jár a Héber Egyetemre, aki felismerte, hogy jobb az együttműködés, mint a történelmietlen követelések eszetlen erőltetése. Reméljük az ENSZ is eljut erre a konklúzióra idővel.
És reméljük nem lesz folytatása ennek a barbárságnak. Addig is, felszállunk a következő buszra és imádkozunk...