David Emiran keserűen és fájó szívvel nézett végig a Jewish Agency irodáiban fölhalmozott táblák, hatósági karszalagok, hadipénz-kötegek és hirdetmények hosszú során, amelyek kupacokba halmozva várták, hogy kétezer év után újra zsidó kézbe vegyék Jeruzsálem Óvárosát. Kint, az Új kapu felől még szórványosan lövések hallatszottak, de mivel az ENSZ által kikényszerített fegyverszünet már életbe lépett, a több hónapos ostrom után lassan mély és drámai csönd nyugodott meg a Szent Városon. 1948. július 17-e volt, majdnem napra pontosan 2500 évvel azután, hogy Nabukodonozor a káldeus sereg élén áttörte Dávid városának falait, fölszámolva az önálló zsidó államot.
A melankolikus kémiatanár, akit a helyi Hagana parancsnok rögtönözve nevezett ki az Óváros katonai kormányzójává, ekkor már világosan látta, hogy sosem fogja tudni betölteni hivatalát, ezért egy rövid félmondatos utasítással a teljes „rendészeti csomagot” elküldte a zúzdába.
„Hála Istennek, legalább ma már senki sem fog meghalni”
– próbálta föloldani magában a csalódás terhét David Salitel, miközben kimerült egységével éppen visszavonult a Sion kaputól, ahol az eredeti tervek szerint lyukat robbantottak volna a falba, meglepve az Arab Légió tüzérségi tűztől kábult katonáit. Ez lett volna a váratlan győzelmet hozó függetlenségi háború koronája, ráadásul a magabiztos parancsnok már előre meg is írta győzelmi beszédét, amiben a Dávid-torony lépcsőin Jeruzsálemet „büszke örömmel átadja Izrael népének!”
hetilap
hetilap
hetilap
