Mi van Biden Írországi látogatása mögött?

Bárcsak tovább maradhatnék” – sóhajtott fel az USA 46. elnöke az ír parlament előtt tartott beszédében, és valószínűleg sok ember osztozott ebben az óhajában világszerte, hiszen be kell ismerni: Joe Biden határozottan szimpatikusabb pubban iszogató és nosztalgiázó idős ír emberként, mint a világ első számú vezetőjeként. Háromnapos turnéját követően a szigetország minden lakója elégedetten nyugtázhatta, mint Flann O’Brien, A fába szorult féreg című regény főhőse: „hozzánk fogható nemigen akad több a világon”. A fennkölt, kelta megpróbáltatások által érlelt ír öntudat táplálásának leple alatt azonban Biden alaposan beleavatkozott a helyi politikába, és a britek is minden bizonnyal szeretnék gyorsan elfelejteni ezt a néhány napot.

Két elnök van: aki ír és aki ír akar lenni

A szintén ír származású Kennedy volt az első amerikai elnök, aki látogatást tett az országba, és élete legszebb napjaiként hivatkozott az ott töltött időre. Ezzel igazi divatot csinált: azóta nyolc elnök is járt a szigeten, ami igencsak meglepő ahhoz képest, hogy aránylag kis területű, katonailag semleges országról van szó. Ráadásul sikkessé vált családfakutatást végezni a Fehér Házban ír felmenők reményében. Még valahogy Obamáról is kiderült, hogy ír gyökerei vannak! (Ebben a kérdésben Trump kivétel: eddig egyedüli biztosan ír kötődése a Clare-beli golfpályája.) Az ír származás politikai nívóját az is emeli, hogy Amerika lakosságának 9 százaléka, nagyjából 30 millió ember rendelkezik ír felmenőkkel. Nem kizárt, hogy Bident e tradicionálisan jobboldali szavazótábor megnyerése is motiválja, különösen, hogy állítólag rövidesen bejelenti, újból indul az elnökségért.

Az elnök a porcelánboltba betérő elefánt könnyed vidámságával ért földet Belfastban, hogy a véres északír válság lezárásának 25. évfordulóját ünnepelje, miközben a feszültségek épp most kezdenek újra megerősödni. Az 1960-as évektől nagyon elmérgesedett az ellentét az Írországhoz csatlakozni kívánó, többnyire katolikus nacionalista republikánusok és a Nagy-Britanniához kötődő, inkább protestáns unionisták között. A vérzivataros, terrortámadások, brit beavatkozások által bemocskolt évtizedeket követően 1998. április 10-én, az úgynevezett nagypénteki megállapodás során végül rendezték a helyzetet, és létrehozták a napjainkig érvényben lévő katolikusokat és protestánsokat egyaránt képviselő helyi parlamentet, a Stormontot.