hetilap

Zsiga Melindáról röviden annyit érdemes tudni, hogy amikor megszületett, édesanyja lemondott róla és a kórházban hagyta. Ezt követően több nevelőszülőnél és családnál is megfordult, előbbiek anyjához hasonlóan szintén lemondtak róla.

Aztán történt egy kisebb csoda, amikor is egy harmadik családhoz, Csoszóékhoz került, akik szerették, törődtek vele, taníttatták, sportra járatták, ellátták annyi iránymutatással, hogy boldogulni tudjon az életében. Melcsi mindig is tudta, hogy sportoló szeretne lenni. A gyerekkori visszautasítások, traumák feldolgozásában rendkívül nagy segítséget adott számára a sport és a boksz. Kitartásával és tehetségével sikeres felvételt nyert az ELTE Tanítóképzőjére, ezt követően az edzői karrier, a kick-box meccsek sem voltak már távoli célok.

Sok helyen olvashatunk rólad, az élettörténetedről. Röviden össze tudnád foglalni, hogy honnan indultál és hol tartasz most?

– Igen, szerencsére eléggé felkapta most a média a történetemet, aminek azért örülök nagyon, mert így rengeteg embert motiválhatok, inspirálhatok lelkileg és testileg is. Utóbbit úgy, hogy kedvet kapjanak a mozgásra, eljárjanak edzésekre. Sokan lehet, hogy nem is tudják, de állami gondozásban nőttem fel, három családnál is megfordultam gyerekkoromban. Ebből az élethelyzetből kitörni, illetve azt elérni, ahol most tartok, hogy embereket motiválhatok, valójában ez a fantasztikus. Rendkívüli érzés, ha csak belegondolok is, hogy állami gondozottként kezdtem, azóta két világbajnoki bronzéremmel lehettem gazdagabb, és most pedig itt lehetek a Forbes eseményén, ahol előadást tarthatok és interjút adhatok neked, ez egy hihetetlen történet.

A legtöbb állami gondozottnak nem alakul ilyen szerencsésen az életpályája. Mi volt az, ami neked erőt adott?

– Bennem nagyon erősen dolgozott az a tény, hogy gyerekkoromban nem kellettem senkinek sem. Ezt úgy éltem meg, hogy fölösleges voltam mindenki számára, és szerettem volna bebizonyítani – már gyerekként is –, hogy igenis jó vagyok valamire, hogy kelljek az embereknek, hogy szükségük legyen rám.

Ez volt az én erős mentsváram, szerencsés vagyok, hogy nem úgy végeztem, mint az állami gondozottak kilencven százaléka.

Magadnak is bizonyítani kellett azt, hogy te egy szerethető ember vagy?

– Úgy gondolom, hogy ezt még a mai napig bizonyítanom kell, illetve el kell fogadnom azt, hogy tényleg szerethető vagyok. Ezt nagyon nehéz elhinnem azok után, ahogy felnőttem, és ezen pont emiatt folyamatosan dolgoznom kell. De szerencsére most már jó közeg vesz körül, és látom azokat az embereket, akik nem közvetlenül kötődnek hozzám, hogy ők is szeretnek és elfogadnak, és ez nagyon sokat segít.

Hogy jött a kedves személyiségedhez a boksz, a verekedés, a kick-box?

– Azzal szoktam viccelődni, hogy nem én választottam a kick-boxot, illetve a bokszot és a verekedést, hanem ő választott engem. Világéletemben azon dolgoztam, hogy majd címeres mezben válogatott kézilabdás lehessek, nemcsak a hazai közönség előtt, hanem külföldön is Magyarországot képviselhessem. De ennek számos akadálya volt, amiket úgy gondoltam, hogy le fogok tudni küzdeni. Például nem tudtam elviselni, hogy nem fogadnak be a csapatba, nem passzolnak nekem, elküldenek a melegítések után.

Ezt követően jött egy olyan lehetőség, hogy bokszolhatok, hogy kick-box edzéseket tarthatok és versenyezhetek, és ezt egyáltalán nem terveztem.

Ahol most tartasz, azzal elégedett vagy?

– Igazából én sosem vagyok elégedett.  De erre azt szoktam mondani, hogy nem is feltétlenül baj, mert máskülönben csak belekényelmesednék a helyzetembe, és nem tudnék szinteket lépni, valószínűleg nem is fejlődnék úgy, ahogy kellene. Úgy gondolom, nem probléma az, hogy az ember nem teljesen elégedett önmagával. Nálam ott van a probléma, hogy sajnos a sikernek sem tudok kimondottan örülni. Mindig úgy vagyok vele, hogy lehetett volna jobb is, többet is ki lehetett volna hozni a dologból. Ezt meg kell még tanulnom, hogy tényleg képes legyek istenigazából örülni és megünnepelni a sikert.

A környezeted részéről érzed az elismerést? Megkapod az elért eredményeknek járó tiszteletet?

– Most már igen, de úgy vélem, ez a médiának köszönhető. Azt érzem, hogy nem az érmeimet tisztelik és szeretik, hanem azt becsülik nagyon, hogy őszintén beszélek ezekről a dolgokról, és ezzel sokan tudnak azonosulni. Nem feltétlenül vannak olyan helyzetben, mint én, de hasonló körülmények szerepet játszanak, és ezzel egyet tudnak érteni, azonosulni a helyzetemmel. Vagy például megmenteni a cicákat (Melinda szívügye a sport mellett a kóbor kiscicák segítése, megmentése – a szerk.), vagy egy-egy élethelyzetet kiragadni. Úgy látom, nagyon becsülik azt, hogy állami gondozottként idáig eljutottam. Szerintem meg is érdemlem.

Tisztában vagyok azzal, hogy vannak nálam sokkal jobb sportolók, akik sokkal nagyobb eredményeket érnek el, de őket meg is becsülik.

Ez a különbség, hogy most már én szeretném azt, hogy emberként is, sportolóként is megbecsüljenek és értékeljenek, ne úgy kezeljenek, mint egy celebet – mindig kihangsúlyozom, hogy én egyáltalán nem tartom magam annak, és nem is szeretnék az lenni –, ezért nem jelenek meg mindenhol, és nem vállalok el mindent, át szoktam gondolni, hogy mikor, hol, miben szerepeljek, mit vállaljak el és mit nem.

Nem ismerted a szüleidet. Van harag benned, vagy köszönet, vagy bármi az édesanyád felé, hogy így alakult az életed?

– Sosem haragudtam az édesanyámra, és nem is szeretném, ha bárki megkövezné őt, vagy elítélné azért, amit tett. Mivel nem ismerjük az ő életét, nem tudjuk, hogy neki miken kellett keresztülmennie, mit miért tett vagy nem tett. Én azt gondolom, hogy így jártam a legjobban, és a testvérem is. Valójában még hálás is lehetek neki azért, hogy otthagyott a kórházban, és nem vele kellett felnőnöm, mert akkor nem jutottam volna el idáig.

Van olyan érzésed, hogy emögött áll valami magasabb dolog, hogy így alakult az életed, tehát akár Isten, akár valami természetfölötti irányítás, segítség?

– Azt gondolom, hogy nincsenek véletlenek, és mindig úgy vagyok vele, hogy az égieknek adok hálát, például azért, hogy most itt lehetek, vagy az emberekért, akiket kaptam az életembe, de azt is megemlítem, amikor valami rossz történik. Egy kimondottan természetfeletti erőre nem gondolok, az élet az igazából kompenzál. Gyerekkoromban nagyon sok rosszat kaptam, ezt felnőtt koromra kinőttem, és jelenleg viszont rengeteg jót kapok. Így gondolok természetfeletti erőkre.

Említetted a testvéredet is, vele tartjátok a kapcsolatot gyerekkorod óta?

– A testvéremet és engem legelőször egy családnál helyeztek el. Aztán az anyukának később lehetett saját gyereke, így minket dobott, nem kellettünk már neki, és onnantól kezdve szét is váltak az útjaink. Egyébként több testvérem van, az egyik vér szerinti nővéremet ismerem, egy városban nőttünk fel, egy iskolába jártunk. Igazából nagyon ritkán beszélünk. Maga az a testvéri kötelék, ami egy normális és egészséges kapcsolatban van, az sajnos nálunk nincsen meg. Igazából azt kell, hogy mondjam, nem is ismerem igazán a testvéremet, ami nagyon rossz érzés… Nincs meg a kötődés, a kapcsolódás, de nagyon-nagyon ritkán azért beszélünk egymással. Tudom, hogy van, ő is tudja, hogy vagyok.

Mikor jött el az a pont az életedben, amikor úgy döntöttél, hogy nem a vereséget, hanem a győzelmet választod?

– Igazából én ezt már gyerekkoromban eldöntöttem. Azáltal, hogy engem kiszórtak, nem vittek el mérkőzésre. Én ezt idézőjelesen vereségnek, kudarcnak éltem meg, és már akkor dolgozott bennem az, hogy ezt nem fogom elfogadni. Nem fogom annyiban hagyni, hogy elvigyenek egy fehér bőrű, de nálam rosszabb játékost mérkőzésekre. Dolgoztam azon, hogy legyőzzem önmagam. Nem hagytam, hogy ez így felülkerekedjen rajtam. Bennem az dolgozott, hogy összeszorul ugyan a gyomrom, de akkor is most belépek a terembe, és tudom, hogy megint nem lesz párom, de akkor is odamegyek és megcsinálom, itt vagyok jó játékosként, és engem nem engednek játszani.

Pedig ott vagyok minden egyes edzésen, napi kettőn is, időben megyek, ott vagyok végig, jól teljesítek. Nem tudtam elfogadni, hogy mindezek ellenére mellőztek.

Azt többször említetted, hogy a romákkal szembeni negatív megítélést is szeretnéd befolyásolni a saját pozitív példamutatásoddal. Milyen szemmel nézik ezt a romák?

– Nagyon remélem, hogy jó szemmel. Őket még nem kérdeztem meg erről, de kapok visszajelzéseket például az állami gondozott roma gyerekektől, illetve felnőttektől is. Ez mind-mind szerencsére pozitív visszajelzés. Az ő helyzetüket is szeretném jobbá tenni.

Látsz ezen a területen pozitív változást?

– Sajnos még nem. Saját magamon igen, például az emberekhez való viszonyulásomban, vagy az emberek hozzám való viszonyulásában, de összességében nem látom, hogy jobb lenne a helyzet. Nemcsak a romák csinálnak olyan dolgokat, amikről őket megítélik, hanem a fehérek is. Ilyen szempontból a roma is és a fehér is egyforma, mert mind a kettő vandálkodik, garázdálkodik és lop. Ez nem bőrszíntől függ. És ezt kellene, hogy megértsék az emberek.

Kik azok az emberek, akik téged támogattak és jelenleg is támogatnak?

– Mindig a főnökeimet mondom, a Vásony testvéreket (Vásony Ferenc és Vásony Márton, a Kiscelli Küzdősport Club vezetői – a szerk.). Annyira szeretem őket! Jó fejek, nagyon kedves fiúk. Nekik köszönhetek mindent. Ők mindig visszakoznak, hogy „nem, mert hogy te csináltad”, de ha ők nem adtak volna nekem lehetőséget arra, hogy edzéseket tartsak náluk, akkor ez, ami ma vagyok, amiben most vagyok, az nincsen. Ők bizalmat szavaztak nekem ismeretlenül, jók voltak hozzám. Semmit nem tudtak az előéletemről, csak azt várták, hogy rendesen bejárjak, megtartsam az edzéseket, legyek megbízható. Mindig számíthattam rájuk. Velük edzhettem, ami azért nagy szó, mert ők nagyon jó, válogatott versenyzők voltak. Tehát, itt is adtak nekem bizalmat mint versenyző és mint ember, edzőként is, úgyhogy igazából őket emelném ki, ők azok, akiknek nagyon sokat köszönhetek.

Hogy kerültél hozzájuk?

– A Feri talált rólam egy videót, egy bokszzsákos videót, ahol ütöttem a zsákot, és ő írt nekem, hogy megkérdezze: tartanék-e edzéseket? Ezzel kezdődött. Edző kellett nekik, aki köredzést vagy crossfit-jellegű órákat tart.

Van egy megfogalmazott cél, hogy hova tartasz, mit szeretnél átadni az embereknek?

– Őszintén… igazából nem gondoltam, hogy ez lesz az életemből, és nagyon sokáig nem is foglalkoztam ezzel. Előtérbe helyezem a versenyzést, még egy kis ideig szeretnék jó néhány versenyen részt venni, úgyhogy konkrét célom még ezzel az egésszel nincs. Tervben van – mivel látom, hogy az emberektől érkezik pozitív visszajelzés –, hogy elmegyek előadásokat tartani, aminek a legfőbb célja az lenne, hogy a mozgást népszerűsítsem a hallgatóság felé. Szeretnék majd a hátrányos helyzetűeknek is segíteni, akiknek nincs lehetőségük kijönni egy nevelőotthonból, nevelőintézetből. Nagyon szívesen bemennék nekik edzést tartani. Szeretném arra is ösztönözni az embereket, hogy a kóbor cicákat ne elhessegessék, ne megkergessék, ne akarják sörétes puskával lelőni, hanem segítsenek nekik, adjanak nekik enni.

Szereted a cicákat?

– Annyira nem… (Együtt nevetünk.)

Közreműködött: Holcsik Zsófia