Egyre népszerűbbé válik az a felfogás, hogy az élet értelmének és az Isten keresésének keresztény, muszlim, buddhista, hindu és egyéb formái lényegében párhuzamba állíthatók – ha vannak is eltérések, értékeit és végcélját tekintve azonosíthatók. Akik ezt képviselik, rendszerint humanista alapon kiemelik mindegyik vallásból az együttműködésre alkalmasnak vélt részeket, miközben megpróbálják mismásolni azt, ami valójában kizárja a keveredést.
Nem különösebben meglepő, hogy a „felvilágosult” Európa megannyi vallásháború átvészelése után ilyen útra lép, vagyis, hogy e gondolkodástól várja a korábban antagonisztikus vallások vagy felekezetek megbékélését. A megbékéléssel nincs is semmi probléma önmagában: a vallásháborúk – Krisztus után főképpen – többnyire önmagukban is az elhajlás termékei, nem a kinyilatkoztatott igazság része. A hitközi dialógus jól csengő jelszava azonban nem csupán a megbékélést képviseli, és pontosan itt van a kutya elásva. Az „interfaith” mozgalom legfőbb célkitűzése ugyanis a hitek fő tanításainak felhígítása és olyan módon való összekeverése, ami az „egy világ” eszmét szolgálja.
A hitek közös nevezőre juttatása nem tűnik központosított folyamatnak, bár kétségkívül vannak főszereplői. Láthatóan sok irányból nyitottak rá; egyre több vallás egyre több felekezete nyitja meg a kapukat nemcsak a békekötés, hanem a dogmatikai „leszelídítés” előtt is. Így egyszerre látunk erre készséget a muszlim világban, történelmi keresztény felekezetek részéről, a judaizmus és a távol-keleti vallások képviselői irányából is.
2025.05.23. (XXIX/21)
