hetilap

Hirosima és Nagaszaki elleni 1945. augusztus 6-i és 9-i atombomba-támadások a 20. század történelmének legfeldolgozhatatlanabb eseményei közé tartoznak. A kollektív emlékezet azóta is próbálja felfogni mindazt, ami ezeken a nyári reggeleken történt, illetve értelmezni a folyamatokat, amiket elindítottak.

A kultúrában azóta gyakran visszatérő motívummá vált a nukleáris katasztrófa. Korunk kultúrájának zászlóvivői, az írók (pl. John Hersey, Kurt Vonnegut, Nevil Shute) a zeneipar képviselői (pl. Jimi Hendrix, a Pink Floyd, Bob Marley) és a filmipar alkotásai (pl. Dr. Strangelove, Oppenheimer) is próbálnak komolyabb vagy éppen humorosabb, cinikusabb értelmezést adni annak a tapasztalatnak, hogy az emberiség képessé vált önmaga rövid úton való elpusztítására.

Mindeközben egyre kevesebben vannak, akiknek nem az újságírók mondták el és nem is a művészek próbálták lefesteni, milyen az, mikor felvillan az a bizonyos vakító, fehér fény. A hibakusák (japán kifejezés az atombomba-támadás túlélőire) alig több mint százezren maradtak, és köztük a legfiatalabbak is elmúltak már 80 évesek. Pedig nagyobb szükség lenne rá, mint az elmúlt években bármikor, hogy a világ közvéleménye és vezetői szembesüljenek az atomkatasztrófa realitásával, és ne a tömegpusztulás irányába tereljék ellentéteik kezelését.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek