hetilap

Pszichoterapeutaként már nem praktizál – mivel foglalkozik most?

– Írással, főleg. Az elmúlt években két könyvem is megjelent (lásd a keretes részben – a szerk.). Emellett pedig igyekszem minél többet tenni a gyermekekért, akik ma nagyon kiszolgáltatottak és védtelenek.

Sajnos Kanadában az egyházban egyre jobban terjednek a woke ideológiák, még azokban az evangéliumi felekezetekben is, amelyektől azt várnánk, hogy határozottan kiállnak ezekkel szemben, ezért gyakran tartok gyülekezetekben is előadásokat.

Tíz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy Kanada mostanra gyakorlatilag szocialista országgá alakul át. Az emberek pedig csak sodródnak az egyre uralkodóbbá váló kommunista mentalitással.

Névjegy

Ann Gillies 25 éven át dolgozott pszichoterapeutaként, főként traumaterápiával foglalkozott. 2019-ben nyugdíjba vonult, azóta a traumatizáltak szószólójaként és politikai aktivistaként tevékenykedik azok érdekében, akik nem kívánt homoszexuális vonzalommal küzdenek, vagy a nemi identitásukban bizonytalanodtak el, különös tekintettel a legsebezhetőbb csoportra: a gyerekekre. Két könyve jelent meg, a Deep Impact (2016), amely az egyháznak (szolgálóknak és híveknek) segít a komplex traumás stressz félelem kezelésében, illetve a Closing the Floodgates – Setting the Record Straight About Gender And Sexuality (2019), amely leleplezi az elmúlt hetven év szexuális forradalmát elősegítő tudománytalan, részrehajló propagandát.

Miben mutatkoznak meg ezek a változások?

– Nagyon sokat rontott a helyzeten, hogy a miniszterelnökünk az év elején hatályba léptette a háborús vészhelyzeti törvényt. Kíváncsi voltam, mi történik Ottawában a szabadság konvojos tüntetések idején, így elég sok időt ott töltöttem. Amit láttam, tapasztaltam, az kicsit sem egyezett meg azzal, amit a média mutatott.

Soha korábban nem tett rám ilyen mély benyomást az egyházzal a hétköznapi életben való találkozás. Persze, a kamionosok, és akik csatlakoztak hozzájuk, nem voltak mind hívők a szó szoros értelmében, mégis egy nagyon erős zsidó–keresztény morált képviseltek. Naponta többször megtettem az utat gyalog a tüntetés helyszínére, és azt mondhatom, hogy Ottawa utcái soha nem voltak biztonságosabbak. A média meg csak arról beszélt, hogy ezek az emberek veszélyesek, fegyver van náluk stb. Ez nem igaz. Nagyon sok család volt kint. Személy szerint még soha nem voltam tanúja olyan őszinte szeretetmegnyilvánulásoknak, mint amiket akkor az egész országban tapasztalni lehetett.

Arra gondoltam, ez mennyire jól megmutatja, milyen messzire jutottunk abban, ahogy a kultúránk hazugságaira hallgatunk. Persze, érzékeltem ezt már korábban, abból is, amit az LMBTQ-területtel kapcsolatos kutatásaim során olvastam. Láttam, hogyan állítják a tudományt az úgynevezett LMBTQ-agenda szolgálatába.

Önmagában az, ahogy a kutatásokat végezték, illetve, ahogy közreadták az eredményeket, kifogásolható volt, mégis ez jutott el a közvéleményhez, a terapeutákhoz, a pszichológusokhoz és más szakemberekhez. 2015-ben végül a Mentális Egészségügyi Szövetség (az Amerikai Pszichológusok Szövetségének kanadai szervezete) kijelentette, hogy az LMBTQ-személyek kezelésére kizárólag az affirmatív terápia alkalmazható.

Azelőtt pedig a Ken Zucker-féle megközelítés volt érvényben, aminek a lényege, hogy amíg lehet, várjunk és kövessük figyelemmel a gyerek fejlődését a beavatkozások előtt.

– Igen. Doktor Zucker kiváló szaktekintélynek számított a gender diszfória kezelésében – illetve, hadd pontosítsak: 2010-ig nem is így nevezték ezt az állapotot, hanem nemi identitászavarnak. Vagyis ez valóban egy zavar, mentális betegség, csak éppen most ráraknak egy címkét, és azt mondják, ez teljesen normális, és megerősítéssel kell rá reagálni. Egyet kell érteni azzal, amit az érintett gyerekek mondanak magukról, azután pubertásblokkolókra, majd nemi hormonokra kell őket állítani. Az út végén pedig jöhetnek a csonkító műtétek – belegondolni is szörnyű, hogy mondjuk, egy 15 éves lánynak eltávolítják mindkét mellét.          u

Kanadában ez már legális 18 éves kor alatt?

– Elvileg nem, mégis előfordul a gyakorlatban. A pubertásblokkolóknál például az a szakmai konszenzus, hogy minél korábban elkezdik, annál jobb. Pedig az FDA (amerikai gyógyszerfelügyeleti hivatal – szerk.) nem engedélyezte ezeket ilyen használatra.

Ami érdekes, hogy főleg fiatal lányokról van szó, és azt gondolom, ez is manifesztációja a manapság a nők, a nőiség ellen irányuló támadásoknak.

Korábban viszont inkább a fiúkat érintette ez a probléma. Mi változott?

– 2017-ben Lisa Littman publikálta kutatásait a kortársak hatásáról, ami lányoknál kifejezetten erős. Ő akkor még a 15 és 24 év közöttiek közt gyorsan terjedő gender diszfóriát vizsgálta, ma viszont már sokkal korábban, a 10-11 évesek körében is megfigyelhető ez a jelenség. Én ezt az oktatási rendszerrel és a szexuális nevelésünk hatásával magyarázom. Gyakorlatilag pornográfiát tanítanak már egészen kicsiknek, olyasmit, amivel ezekben a nagyon korai életszakaszokban még nem kellene találkozniuk.

Ezekkel a tartalmakkal új idegpályákat építenek ki a gyerekek agyában már óvodáskortól kezdve.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy felébresztik az érzékeiket az LMBTQ valósága iránt, sőt szerintem ezzel a pedofil közeledés felé is nyitottá teszik őket. Részben ennek tudható be az is, hogy egyre gyakoribbak a kortársak közti iskolai bántalmazások.

A pubertásblokkolókra visszatérve, biológiai szempontból a pubertás az az időszak, amikor az agy „újrahuzalozza” magát. Az ilyenkor nagyobb mennyiségben termelődő hormonok egyrészt befolyásolják az agy felépítését, másrészt azt a módot, ahogy az agysejtek aktiválódnak bizonyos helyzetekre adott válaszként. A pubertásblokkolók viszont leállítják az előbb említett újrakalibrálási folyamatot. Még nincsenek erre vonatkozó kutatási eredmények, de ha lesznek, szerintem igazolni fogják, hogy kognitív képességeikben sérülnek a pubertásblokkolóra állított gyerekek.

Nem is beszélve a pszichológiai következményekről…

– Igen. És a fizikaiakról, mint a korai csontritkulás vagy osteoarthritis, hiszen a csontoknak ebben az életkorban jellemző gyors fejlődését leállítják. Egyre több bizonyíték kerül napvilágra arra vonatkozóan, hogy szívproblémák is köthetők a pubertásblokkolókhoz. Azt gondolom, ha lesznek kutatási eredmények a hosszú távú hatásokról, bebizonyosodik, hogy fizikai vonatkozásban is nagyon károsak.

Egy jellegzetes példa is eszembe jutott arról, amikor rádöbbennek, hogy a pubertásblokkolók nem segítenek ezen a diszfórián, vagyis azon, ahogy a testükhöz viszonyulnak. Egy detranzicionálókból (a nemváltás folyamatát visszafordítani kívánókból – szerk.) álló csoportban négy kamaszlány is megkérdezte (egymástól függetlenül), hogy mikor fog visszanőni a mellük. Azt hiszik, hogy visszanő – mintha soha nem hallottak volna a biológiáról. 

Ha én most kanadai állampolgárként Kanadában élnék, és a négyéves fiam bejelentené, hogy lány, és azt szeretné, hogy lánynéven hívjuk, mi történne?

– A pedagógusoknak egyet kell érteniük a gyerekkel. Ha otthon nem fogadnák el, hogy lánynak tartja magát, és nem hívnák az általa választott néven, ő pedig ezt elmondaná az óvodában, akkor a hatóságok akár el is vehetnék önöktől.

Nemrég történt is hasonló eset Québecben. Egy pásztor tinédzserlánya kijelentette, hogy fiú, de a szülei nem voltak hajlandók fiúként kezelni. A gyerekvédelmi szervek egy másik családnál helyezték el a gyereket. Körülbelül egy éve volt ott, amikor egy látomásban megjelent előtte Jézus, ő pedig megértette, hogy tévedett. Felhívta a szüleit, és azóta újra otthon van.

Ebből az esetből is látszik, hogy a média és az oktatási intézmények propagandája miatt mennyire össze vannak zavarodva a gyerekek. Még az élet legalapvetőbb biológiai tényeit is megkérdőjelezik. Sokszor belegondolok, hogy egyáltalán mikor tudnak a rendes tananyaggal foglalkozni ennyi minden más mellett, amibe még egy felnőtt is beleszédül. Hihetetlenül hangzik, de ma már macskaként is azonosíthatja magát egy gyerek az iskolában, és megengedik neki, hogy négykézláb mászkáljon egész nap.

A következő lépés pedig a transzhumanizmus lesz. Az agyunkat annyira eltorzítja a sok hazugság, hogy nem vagyunk képesek a kritikai gondolkodásra, illetve a jó és a rossz közötti különbségtételre.

Az átlag kanadaiak mit szólnak mindehhez?

– Fel lennének háborodva, ha tudnák – a legtöbben nincsenek tisztában azzal, hogy mi zajlik. De azért formálódik egy ellenállás, a következő könyvemben pont erről fogok beszélni, és az lesz a címe, hogy Implosion („berobbanás”).

Ön szerint mivel magyarázható, hogy a szülők nagy része, illetve az egyház magáévá teszi ezeket az ideológiákat?

– A félelemmel. Szembemenni az elfogadott kulturális narratívával nagyon sokba kerülhet, szülők például elveszíthetik a gyereküket. Óriási nyomás nehezedik a szülőkre, hogy álljanak be a sorba.

Ami az egyházat illeti, Kanadában nagyon rossz állapotban van jelenleg. Még azok a felekezetek, amelyek kezdenek felébredni (nem a woke szó értelmében!), sem igazán tudják, hogyan kezeljék a helyzetet a konverziós terápiát tiltó C4 törvény miatt. Három évig küzdöttem, hogy ezt a törvényt ne fogadják el. Amikor meghallottam, hogy a Parlament megszavazta úgy, hogy azok a képviselők is a voksukat adták rá, akikkel együtt dolgoztunk, szinte fizikai rosszullét fogott el. Ez a jogszabály büntetendőnek nyilvánítja, ha bárki olyan személynek próbál segíteni, aki azonos neműek iránti vonzalmától szabadulni szeretne vagy gender diszfóriával küzd.

Pszichiáterek, pásztorok mind börtönbe kerülhetnek, ha nem a megfelelő szavakat használják, a Bibliából idéznek, vagy együtt imádkoznak ezzel kapcsolatban valakivel.

A bűnről már egyáltalán nem is szabad beszélni, nehogy megbántsanak valakit?

– De igen, ha heteroszexualitásról van szó. Az egyházban nyugodtan lehet beszélni a házasságtörésről – nem mintha ez gyakran előfordulna manapság. Pedig fontos lenne prédikálni arról, hogy mit mond a Biblia a szexuális tisztátalanságról, mert az emberek ki vannak éhezve az igazságra. De a pásztorok nem nagyon mernek ilyen témákhoz hozzányúlni.

Többedmagammal részt veszek pásztoroknak szóló műhelybeszélgetések szervezésében, amelyek abban nyújtanak segítséget, hogy mit lehet tenni, miután elfogadták ezeket a törvényeket. Általában azt mondjuk nekik, hogy nem lehet elmenekülni; ha nem állunk ki határozottan most, akkor később már egyáltalán nem lesz rá mód. Sok gyülekezet és egyház vett már részt ezeken a programokon, úgyhogy van remény. És nem szabad elfelejteni, hogy közben Isten mindig ott van. Mint annak a fiatal lánynak az esetében – senki nem veheti el tőle, amit látott és hallott abban a látomásban.

Ha nem is tudjuk megakadályozni, hogy gyerekek a nemváltoztatás útjára lépjenek, késznek kell lennünk, hogy összeszedjük a megmaradt darabokat. Számomra terapeutaként például ez azt jelenti, hogy segítek erősíteni a szülői kötődést és feldolgozni a traumát.

Nem könnyű összeszedni a darabokat, de ez történik a detranzicionálóknál is. Rengetegen kiáltanak segítségért. A kormány és a szakma nem hajlandó nekik segíteni – a nemváltásban igen, amikor viszont meggondolják magukat, akkor magukra maradnak.

Mit mondana nekünk, magyaroknak, akik még nem tartunk ott, ahol például Kanada? Mi az, amit most meg tudunk tenni?

– Azt gondolom, szilárdan kell állni az igazság talaján, és nem szabad megengedni, hogy az ideológia átvegye az igazság helyét. Nem feltétlenül a bibliai igazságokra gondolok csak; ez vonatkozik a nő és férfi különbségének egyszerű biológiai igazságára is.

Hogy rámutassak még egy dologra: Kanadában egyre gyakrabban állnak ki LMBTQ-személyek amellett, hogy a gyerekeket békén kell hagyni. És amellett, hogy ennek a radikális szexuális nevelésnek semmi keresnivalója az iskolákban, mert testi, lelki, erkölcsi, mentális szempontból is pusztító a hatása. Leginkább egy kultuszhoz tudnám hasonlítani, amely nagyon kártékony a gyerekek számára.