hetilap

Szobota Zoltán

Annak ellenére, hogy nemzeti párbeszédet és az ellenzéki javaslatok figyelembevételét ígérte, a kormány magára maradt alkotmányozó szándékával. Miként az oktatáspolitikában láttuk, hibás döntésnek bizonyult a különutas KDNP-re bízni az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság irányítását már a folyamat elején. Nemcsak az történt ugyanis, hogy a munkacsoportoktól begyűjtött javaslatokat teleírták saját – újabb és újabb vitákat generáló – elképzeléseikkel, hanem mindezzel az ellenzéket is végleg kiszervezték a jogalkotási periódusból.
A miniszterelnök biztosra ment, így az eseti bizottság mellett saját, féltitkos alkotmányozó testületet verbuvált, melynek tagjai közül Szájer József EP-képviselőnek jutott a megtiszteltetés, hogy rögzítse: sem a címeres lobogó, sem a kétkamarás parlament, sem a későbbi alkotmánymódosítások ellehetetlenítése témájában nem értenek egyet a kereszténydemokratákkal. Olyannyira nem, hogy a februári, Siófokra kihelyezett frakcióülés után átvették a stafétát, és a kormányfő kérésére Szájer mellett immár Szili Katalin egykori szocialista házelnök is a Nemzeti Konzultációs Testület tagjaként korteskedik az új alaptörvény mellett.
A nemzeti konzultáció jegyében, gyorsan és egymilliárd adóforintért minden választóhoz tizenkét kérdést intéztek arról, hogy szeretnék-e azt, amit a Fidesz, és megígérték, hogy mindaz kikerül a végleges szövegből, amivel a 800 ezer válaszadó többsége nem ért egyet.
De ezt már csak a parlamenti vitában és módosító indítvánnyal tehetik meg, mert Lázár János (Fidesz) és Harrach Péter (KDNP) frakcióvezetők hétfőn benyújtották az Ország­gyűlésnek a Magyarország Alaptörvénye című indítványt, melynek zárószavazását április 18-ára várják. A koalíciós felek első útja a Sándor-palotába vezetett, ahol Schmitt Pál köztársasági elnöknek is átadták a kormány előterjesztését, majd arra kérték, hogy – miután a törvénytervezethez hasonlóan ő is a nemzeti egység megtestesítője – vegye rá az ellenzéket a parlamenti vitában való részvételre. Az MSZP-nek (Mesterházy: „alkotmányos puccs” zajlik) és az LMP-nek (Schiffer: „oktrojált alkotmányozás” folyik) ugyanis esze ágában sincs elmenni, a Jobbik pedig, ha be is kukkant, mindenképpen nemmel fog szavazni.
A végső szövegvariánson dolgozó szakértők és politikusok a jobboldalhoz köthető „jogászelittől” kaphatták volna a munkájukhoz szükséges legfajsúlyosabb támogatást és érvanyagot, ám mind a tudományos konferenciákon elhangzott kritikák (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar, ELTE-ÁJK stb.), mind a szakmai vitairatok és nyilatkozatok (Sólyom László, korábbi alkotmánybírák stb.) süket fülekre találtak köreikben. Pedig a jogászszakma észrevételei nem voltak ellenségesek, sokkal inkább a jogállamért aggódók. Sólyom László volt államfő úgy fogalmazott: „Ha a törvényhozó elhiszi, hogy következmények nélkül átléphet az alkotmányos korlátokon, akkor olyan veszélyes lejtőre téved, ahol nincs megállás.” Ez a gondolkodásmód szerinte az MSZMP-re volt leginkább jellemző korábban. „Az alkotmány nem a kormány önmegvalósításának terepe, és nem az állam szervezeti és működési szabályzata, ezért nagyon fontos, hogy a jogalkotó alázattal nyúljon a megváltoztatás történelmi lehetőségéhez” – ezt már Schanda Balázs, a katolikus egyetem jogtudományi karának dékánja mondta ugyanekkor. És ha már történelmi a lehetőség, akkor nagy kérdés, hogy tényleg ennyire kell-e sietni. A jogász értelmiség soraiban teljes egyetértés alakult ki azzal kapcsolatban, hogy egész egyszerűen nincs alkotmányozási kényszer, hiszen hatályos alkotmányunk az 1949-es sztálinista alkotmány totális tagadása.
Ezt viszont a Fidesz és a KDNP tagadja, és tervezetük preambulumnak szánt „Nemzeti Hitvallás” címet viselő részében így fogalmaznak: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmány jogfolytonosságát, amely egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk annak érvénytelenségét.” Bár kommunista alkotmány már nem létezik, ha a mostanit mégis annak tekintjük, megtagadása nyomban megkérdőjelezi a jelenleg regnáló kormány legitimitását, és ebből következően felhatalmazásukat az alkotmány megváltoztatására.
Az államfő, a kormányoldal és a kritikus jobboldali jogászok egyvalamiben jutottak csak közös nevezőre, és ez a vallással kapcsolatos utalások halmaza az alkotmány bevezető szövegében. A Nemzeti Hitvallásban – amely eredetileg egy szimpla felvezetés az új jogszabály célját illetően – ötször szerepel a történelmi kereszténységre, illetve az általa képviselt értékekre utalás (a pápától kapott Szent Koronát leszámítva). A tervezet záróakkordjában pedig ismét felbukkan az Istenre hivatkozás.
Ennek kapcsán merül fel jogosan az a kérdés, hogy ha egy szekuláris állam polgárai döntő többségükben nem vallásgyakorlók (85 százalék), akkor a közösséget összetartani hivatott alapszöveg épülhet-e olyan értékekre, amelyek a közösség nagy részétől idegenek. „Hívő emberként természetesen egyetértek a nem kifejezetten szerencsés nevet viselő bevezető részben felsorolt és a vallásos emberek számára fontos értékek többségével, hiányolok viszont sok más, az összetartozásunkat másként is kifjező elemet. Az alkotmánynak garantálnia kell a sokszínűséget, és nem szabad kirekesztenie például a jelenleg többségben lévő nem hívőket, mert ezzel bebetonozza a kultúrharcot a vallásosok és a vallástalanok között. Egy állam polgárait nem az azonos hit köti össze, nem egy nemzeti hitvallás, amelynek tartalma egy ideológiai párt szlogengyűjteményére emlékeztet” – fogalmazott ezzel kapcsolatban Hack Péter az ATV Egyenes beszéd című műsorában, és fájlalta, hogy az úgynevezett „történelmi lehetőséget” a szemünk előtt váltja aprópénzre a kormányoldal. Az alkotmányjogász szerint részletkérdéseknél nem probléma, ha egy kormány és a társadalom jelentős része szemben állnak egymással, de egy készülő alkotmány alapvető kérdéseinél már nem megengedhető a konszenzus ilyen mérvű hiánya.
Erre mondja Schanda Balázs, hogy „a kereszténység szerepe ténykérdés: nélküle nincs magyar államiság, nincs magyar történelem”. A katolikus egyetem jogi karának dékánja megjegyzi továbbá: „Isten létének elismerése a pozitív jog fölött nem öncél. Ha csak a polgárok kisebbsége vallja is Őt, akkor is a hatalom végességének elismeréséről van szó, ami így nem Istent (Ő aligha szorul rá), hanem az embert védi. Ateisták számára sem sértő, hanem biztonságot adó gondolat, hogy az alkotmányozók egy része számot vet végső felelősségével is.” Schanda mindezek mellett józanságra inti az alkotmányozókat a Szent Koronára való hivatkozás kapcsán, mondván, a korona szakrális értelemben nem is „szent”, nem „vallási tartalommal bíró jelkép”. A tervezetben ez szerepel: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.”
Gerő Andrásnál – a „Szent István által a keresztény Európa részévé tett Magyarország” mellett – ez a hivatkozási alap csapta ki a biztosítékot.
A történész hangsúlyozza, hogy míg a rendi világban az Isten kegyelméből származtatott hatalomigazolás eszközeként a Szent Koronának volt közjogi funkciója, a jelenleg jól üzemelő népképviseleti demokráciánkban értelmezhetetlen a szerepe. Ami pedig a „történeti alkotmányt” illeti, szintén anakronisztikus előhozakodni vele, mikor az a nemesi előjogok feudális rendszerét rögzítette. „Milyen követendő mintát adhat egy jogegyenlőtlenségre épülő alkotmány egy jogegyenlőségre épülő polgári alkotmányozásban?” – teszi fel a kérdést a történész, aki azzal sem tud mit kezdeni, hogy a kormány koncepciójának felvezető szövege körülbelül tizenöt generáció munkáját, eredményeit, erőfeszítéseit tagadja meg, a „történeti alkotmány idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztésének” elutasításával. Az már csak hab a tortán, hogy a kormány koncepciója szerint az 1956-os magyar forradalom sebezte halálra azt a világkommunizmust, amely további harmincöt évig futotta még pályáját, és Kínában például ma is prosperál.

Problémák a parlament előtt

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek