Az a nézet alakult ki a társadalomban, hogy segélyből könnyebb megélni, mint
munkából
Két hete kértük az interjút öntől, de akkor azt a választ kaptuk, hogy a
segélyezési rendszer átalakítása kapcsán Londonba utazik szakmai
tapasztalatcserére, ezért a beszélgetésre csak később kerülhet sor. Milyen
tapasztalatokkal érkezett haza?
–Az angol foglalkoztatottsági ráta köztudottan a legmagasabbak közé
tartozik, köszönhetően annak, hogy a legkevésbé képzett társadalmi rétegeket
sikeresen tudják a legális munkaerőpiac felé terelni. Arra voltunk kíváncsiak,
hogyan csinálják ezt. Meglepetésemre programjuk alapjaként a gyermekszegénység
elleni küzdelmet jelölték meg. Hangsúlyozták azonban, hogy ennek első eleme az,
hogy a szülők menjenek dolgozni. Ennél a pontnál már itthon éreztem magam,
hiszen a közbeszéd nálunk is arról szól, hogy miként lehet a munka helyett a
szociális ellátórendszerre hagyatkozó embereket motiválni az életmódváltásra.
Azt is tudjuk, hogy ez nem csak róluk szól: fontos, hogy az ő gyerekeik ne a
rossz mintákat vigyék tovább, hanem lássák, hogy van értelme tanulni, küzdeni.
Mit kezdenek az angolok azzal a – mondjuk – bangladesi többgyermekes
családapával, aki az ottani minimálbérnél csak kicsit kevesebb segélyt kap, és
esze ágában sincs, hogy elmenjen dolgozni?
–Az angoloknál a segélyek összege meglehetősen alacsony, munkába álláskor
érezhetően javul az érintett anyagi helyzete. A nagycsaládokat pedig inkább
adókedvezményekkel segítik. A gyermekek után járó támogatást – egy szociális
kártya közbeiktatásával – csak bizonyos dolgokra lehet fordítani, például
étkezésre vagy szolgáltatások kifizetésére. Az ebédnél a diákok lehúzzák a
kártyájukat: aki támogatásban részesül, annak ingyen lesz a menü, aki nem, annak
a kártyájáról levonják az ellenértéket.
Érdekes, hogy a kulturális hagyományok Nagy-Britanniában is erősen meghatározzák
a munkavállalási hajlandóságot. A bevándorlók között jellemző, hogy a családban
sok a gyermek és kevés a kereső, hajlamosak a segélyre és a feketemunkára
hagyatkozni. Az úgynevezett „jobcenter”-ekben ezért személyre szabott
tanácsadásban részesítik a segélyezetteket, akiktől megkövetelik a folyamatos
rendelkezésre állást. Kulcskérdés, hogy azokban az ügyfelekben, akik életükben
nem dolgoztak, miként lehet felépíteni a motivációt a munkavállalásra. Aki nem
működik együtt, az elveszítheti a segélyt.
Logikusnak tűnik, hogy nálunk is csökkentsék a segélyek mértékét
– A megoldáshoz ennél összetettebb cselekvésre van szükség. A szociális
segélyezés rendszere 2006-ban átalakult: a személyre szóló helyett a családot
támogató juttatást részesítettük előnyben. Jelenleg a család összes jövedelmét
figyelembe véve számítják ki a segély összegét, úgy hogy az egy minimális
megélhetést biztosítson. Ez maximum a nettó minimálbér lehet, de ebben az
összegben a rendszeres szociális segélyezettek mindössze 5-7 százaléka részesül,
a kifizetések átlaga fejenként 27 ezer forint volt tavaly. Érdekes módon mégis
az a nézet alakult ki a társadalomban, hogy segélyből könnyebb megélni, mint
munkából.
Ennek a feltételezésnek azért van némi alapja. Sárospatak alpolgármestere azt
nyilatkozta lapunknak, hogy náluk van olyan többgyermekes család, amely havi 150
ezer forintot vesz fel segélyként – ez elég irritáló azoknak, akik bérből,
fizetésből élnek.
–Ez az összeg valóban reális, ha van egy GYES-en lévő anyuka, plusz öt
gyerek, és ehhez jön hozzá a segély. Ám, ha összehasonlításul veszünk egy
kétgyermekes családot, ahol a két szülő minimálbérért dolgozik, akkor azt
látjuk, hogy ők még mindig valamivel több pénzből gazdálkodhatnak. Azt azonban
belátjuk, hogy a rendszeres szociális segélyezetti státuszhoz kötődő további
kedvezmények – mint az ingyenes étkeztetés, tankönyv, gyermekvédelmi
kedvezmények vagy például az, hogy köztartozást a segélyből nem lehet letiltani
– több vonatkozásban mégiscsak a támogatott család életét teszik könnyebbé.
Vagyis változtatásra van szükség.
Ezért azt mondjuk, hogy a rendszeres szociális segélyezetti státusz csak a
valóban munkaképtelen – rokkant vagy meghatározott társadalmi helyzetű –
személyeknek járjon, rendszeres felülvizsgálat mellett. Aki nem tartozik ebbe a
kategóriába, az szociális foglalkoztatott lesz, számukra szeretnénk
munkalehetőséget biztosítani. A vállalkozói oldalon ezt a Start Régió kártyával
tervezzük elősegíteni: egy szociális foglalkoztatott alkalmazása esetén
hároméves járulékmentességet kapnak a vállalkozások. A közfoglalkoztatottság
járulékterhét is a munkaerő-piaci alap állná ezután, vagyis anyagi szempontból
az önkormányzatoknak is mindegy lesz, hogy segélyt vagy munkabért fizetnek.
Az éppen munka nélkül lévő szociális foglalkoztatott háromféle jogcímen juthatna
jövedelemhez. Az egyik a rendelkezésre állási járulék – ezért cserébe
folyamatosan készenlétben kellene állnia a munkára, képzésre, tanácsadásra.
Ennek összegét el lehetne távolítani a minimálbértől. Amikor képzésben vesz
részt az illető, már a minimálbérnek megfelelő összeget is megkaphatja. A
harmadik lehetőség pedig az, ha legális alkalmi munkát vállal – ez idő alatt nem
vonnánk meg tőle a rendelkezésre állási járulékot, ezzel ösztönöznénk arra, hogy
ne a feketegazdaságból próbáljon megélni.
Mi a helyzet a családi pótlékkal? Miként lehet megakadályozni, hogy ez
egyszerű pénzszerzési technika legyen, a gyermekek iránti kötelezettségek
felvállalása nélkül?
–Azt tartanám célravezetőnek, ha bizonyos esetekben a családi pótlék
felhasználásáról a szülők csakis a gyermekvédelmi szolgálattal közösen
dönthetnének. Csak akkor kaphatnák kézhez a pénzt, ha azt ellenőrzött módon nem
féldecire költik, nem akarnak belőle százezret csinálni a félkarúval, hanem
lakbérre, tűzifára vagy füzetre és tornacipőre költik. Az ilyen együttműködés
esetén kötelezővé kellene tenni a rendszeres szociális tanácsadáson való
részvételt is.
Az új rendszer mennyivel fog többe kerülni az adófizetőknek?
–Összességében mintegy 15 milliárd forinttal. Eddig egyébként a rendszeres
szociális segélyezésre 60 milliárd forintot költöttünk évente, amiből mintegy
200 ezer ember ellátását finanszíroztuk; a közcélú foglalkoztatás kerete pedig
10-15 milliárd forint volt. Ezt a két kasszát összenyitjuk. A cél a pénz
hatékonyabb felhasználása, hogy kimozdulásra, életformaváltásra ösztönözzük a
segélyezetteket. És persze szankcionáljuk azokat, akik tudatosan ki akarják
játszani a rendszert.
Meg lehet becsülni, hogy mekkora ezeknek a „potyautasoknak” a száma?
–Kérdőíves felmérések azt mutatják, hogy körülbelül 20 százalékuk nem lenne
hajlandó dolgozni. Úgy kalkulálunk, hogy a 200 ezer érintettből 100 ezer kerülne
– egészségügyi vagy családi problémák miatt – a szociális segélyezetti
státuszba, 100 ezren pedig elvileg képesek lesznek a munkavállalásra. Arra
számítunk, hogy 80 ezer embert be tudunk vonni a programba, napi hatórás munkát
biztosítva számukra, akár egész éven át.
Az önkormányzatoknak közfoglalkoztatási tervet kellene készíteniük, amelyekben
nemcsak a település tisztántartása, hanem például a nagyberuházások
munkalehetőségeire való képzések is szerepelhetnének. Ezeknek az embereknek a
képzését szintén szeretnénk minél jobban összehangolni a gazdaság igényeivel.
Ha jól értem, akkor az, aki nem rászoruló, és nem akar élni a várhatóan
növekvő számú munkalehetőséggel, vagy nem vesz részt képzésben, az nem kap
segélyt. Ez úgy hangzik, mint a monoki modell „civilizált változata”, vagyis
mintha normális mederbe igyekeznének terelni egy alulról jövő kezdeményezést.
–Lényegében erről van szó, annyi kiegészítéssel, hogy a témáról való
gondolkozást mi kezdtük el az „Út a munkához” program meghirdetésével.
Ami jóval kisebb médianyilvánosságot kapott, mint a monoki modell, amit a
társadalom jelentős része vélhetően messzemenőkig támogatna.
–Azzal mi is teljes mértékben egyetértünk, hogy aki munkaképes, annak
feladatot kell adni – az egyén, illetve a közösség számára is ez a
leghasznosabb. Egyébként az önkormányzatok részéről napi szinten érkeznek
hozzánk észrevételek, javaslatok. Úgy látom, alapvetően támogatják az
elképzeléseinket.
A politikai korrektség azt kívánja, hogy a segélykérdést ne romaügyként
kezeljük. Ugyanakkor a tények azt mutatják, hogy – legalábbis bizonyos
országrészekben – a rendszeres szociális segélyben részesülők döntő többsége
roma. Ön mit gondol erről?
–A kérdés nem kizárólag a romákról szól, de kétségtelen, hogy meghatározó
részük érintett. Miskolci alpolgármesterként „testközelből” szerzett
tapasztalataim azt mutatják, hogy a cigányság túlnyomó többsége csapdahelyzetben
van. 1990 előtt a romák foglalkoztatottsági aránya 77 százalékos volt, vagyis
nem igaz, hogy nem akarnak dolgozni. A rendszerváltás után azonban azok a
klasszikus munkalehetőségek, amelyek egy képzetlen, alacsony társadalmi státuszú
család számára elérhetőek voltak – bányákban, nagyüzemekben, mezőgazdasági
szövetkezetekben –, megszűntek. Amíg a romák munkába jártak, mindennapi
kapcsolatuk volt a többségi társadalommal, és a rendelkezésre álló
szolgáltatások számukra is elérhetők voltak. Házat építettek OTP-kölcsönnel,
televíziót, rádiót vagy akár Trabantot vettek: munkájuk eredményét úgy tudták
realizálni, mint bárki más. A gazdasági sokk következtében azonban kiszakadtak a
társadalom szövetéből. Gondoljunk bele: ha normális keretek között a minimális
létbiztonság sem érhető el számomra, mert nincs munkám, vagyonom, nem tudok
vállalkozni, kölcsönt felvenni, akkor megszervezem a saját világomat. A vidéki
nagy roma közösségekben mindig van olyan, aki például a finanszírozást
biztosítja – igaz, hogy uzsorásnak hívják, de bármikor lehet hozzá fordulni. A
pénzkereső tevékenységet is megszervezik, lomtalanítás idején összeszedik az
értékesíthető dolgokat, rossz esetben megkeresik a színesfémet, és eladják az
orgazdának. A mára szinte végletekig kiéleződött feszültségek szerintem nem a
pénzről, a segélyről szólnak, csak ebben a kontextusban fogalmazódnak meg. Az
igazi probléma, hogy a romák – különösen vidéken – szinte külön társadalmat
alkotnak. Ezt az elmúlt szerencsétlen húsz év alatt kifejlődött elválasztó
burkot kellene feltörnünk. Ezért mindannyiunk érdeke, hogy tudjanak dolgozni,
gyerekeik járjanak iskolába, vagy – mint ahogy elképzeléseink között szerepel –
szociális kölcsönhöz jussanak, hogy ne kelljen az uzsoráshoz fordulniuk. Ez
sziszifuszi munka, de megkerülhetetlen.
Mennyi időbe telhet, amíg meglátszanak az eredmények?
–Tíz-húsz évbe.
2008. 07. 18. (XII/29)
