hetilap

Fotó: Somorjai László

Valóban válságban van a magyar demokrácia, vagy ez csak egy hangulat?

– Közhely, hogy a demokratikus politika Magyarországon nagyon rossz
állapotban van, a rivális pártok közti természetes verseny állóháborúvá alakult
át. Hiányzik az alkotmányos konszenzus, a két oldal nem fogadja el egymást
alkotmányos politikai tényezőként, és nem feltételezik egymásról, hogy készek
jóhiszeműen betartani a játékszabályokat.

Az egyetértés hiánya nehezen viselhető politikai légkört teremt, de nemcsak ez a
baj vele. Ilyen körülmények közt nem várható, hogy a politikai intézkedések
által érintett csoportok az elvárt módon reagálnak. Ha az ellenzék váltig
hajtogatja, hogy hiába reformálja meg a kormány az egészségügyet, minden reform
vissza lesz csinálva, akkor nehéz komoly befektetőket találni, akik beszállnának
az üzletbe. Olyanokat talán igen, akik gyors haszonban reménykednek, és elfutnak
a pénzzel, ha jön a kormányváltás, de hosszú távra gondolkodó tulajdonosokat
aligha.

A Fidesz kormányzását folyamatosan az a bírálat érte úgynevezett balliberális
oldalról, hogy az alkotmányos ellensúlyokat igyekezett kiiktatni, a parlament
szerepét negligálták és politikailag elkötelezett személyeket neveztek ki
függetlennek számító tisztségekbe. Ezzel szemben a Medgyessy- és a
Gyurcsány-kormány olyan gazdaságpolitikát folytatott, amely elvezetett ahhoz,
hogy 2006-ban a csőd elkerülése érdekében brutális megszorításokat és
adóemeléseket kellett bevezetni. Jól működnek Magyarországon a demokrácia
alkotmányos garanciái, a súlyok és ellensúlyok, a hatalom kontrolljának
rendszere?

– A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányról sok rosszat el lehet mondani, de
azt nem, hogy támadást intéztek volna a parlamentarizmus és a független hatalmi
ágak ellen. Egy-két ponton reparálták is azt, amit a Fidesz-kormány tönkretett,
például helyreállították a hetenkénti parlamenti ülésezést; a miniszterelnök (ez
inkább Gyurcsányról mondható el) visszatért a parlamentbe, és így tovább. Az
önálló hatalmi ágak erodálódása mégis folytatódott, ami jelzi, hogy itt nem
pusztán arról van szó, hogy a végrehajtó hatalom maga alá próbálja gyűrni a
többi hatalmi ágat. Az ügyészségről például a hozzáértő jogászok ma azt mondják,
hogy a probléma nem azzal van, hogy az ügyészi szervezet független a kormánytól,
hanem azzal, hogy nincs a kormánynak alárendelve. Az ügyészségre az alkotmányos
rendszer nem a hatalmi ellensúly szerepét osztja ki, jelenlegi státusa viszont
mindenfajta ellenőrzés és felügyelet alól kivonja.

Ha a bíróságokról zajló vitát hallgatjuk, azt találjuk, hogy a fő baj megint
csak a kontroll hiányában áll. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács hivatott
a bírósági hierarchiát ellenőrizni, elnöke azonban a bírói hierarchia feje, bíró
tagjai pedig a megyei bírósági elnökök. Az elmúlt évtizedben több súlyos bírói
tévedés került napvilágra, köztük a véres móri bankrablás ügye, melyben a
fővádlottra letöltendő életfogytiglani büntetést szabtak ki, noha ebben az
ügyben tökéletesen ártatlan volt. A téves ítéletek nyilvános elemzése és a
tanulságok levonása azonban elmaradt, mint ahogy elmaradt a megrendülés és
sajnálkozás nyilvános kifejezése is. Márpedig ez múlhatatlanul fontos, mert ha
egy testület, mely emberi sorsokról dönt, nem képes az ártatlanok rovására
elkövetett hibái fölötti megrendülésre, akkor óhatatlanul véd- és dacszövetséggé
válik.

Az Alkotmánybíróság a kilencvenes években az alkotmányosság megbízható, szilárd
őre volt. Sokat írtam az ítéleteiről, gyakran kritikusan, de mindig abban a
tudatban, hogy ezek alkalmasak, méltók a megvitatásra. Ezt a képességét az
Alkotmánybíróság elveszítette, amit jól példáz a népszavazási ügyekben hozott
botrányos ítéletek sora.

Hogyan és miért történt ez az „értékcsök-kenés”?

– Az AB esete azért különösen figyelemre méltó, mert itt szemmel látható a
parlament felelőssége, ami másutt csak közvetve mutatható ki. Az
alkotmánybírákat a parlament kétharmados többséggel választja, személyük ezért
újra és újra alkufolyamat tárgya lesz. A két oldal lassan megtanulja, hogy nem
érdemes felkészült, karakteres jelöltekkel próbálkozniuk, mert őket a másik fél
úgyis kilövi. Így aztán a kínálat mérhetetlenül elszürkül. Elvétve csúszik át
egy-egy komoly, elkötelezett alkotmányjogász. Ráadásul, szakítva a kilencvenes
évek gyakorlatával, elkezdték újraválasztani a bírákat. Ez borzasztó hiba volt,
mert ha egy bíró azt szeretné, hogy újraválasszák, akkor nem az ügyek érdemével
törődik, hanem azzal, hogyan kell szavaznia, hogy a parlamentben meglegyen a
kétharmados többsége.

A parlamenti küzdelem viszont leszűkült Gyurcsány és Orbán harcára. Két
vezető politikuson múlhat ennyi?

– Nem tartozom azok közé, akik a magyar demokratikus politikában két
egymással viaskodó gigász iszapbirkózását látják. A kép ennél sokkal
bonyolultabb. A baloldal problémája történetesen egyáltalán nem az, hogy maga
alá gyűrte egy karizmatikus vezér, hanem az, hogy vezetőjének támogatottsága
elbizonytalanodott.

Mi lehet az oka, hogy mindkét oldalon, még az értelmiségi holdudvarokban is
elhalkultak a nyilvános kritikák és viták? Ennyire pártfüggőek az értelmiségi
egzisztenciák?

– A jobboldal mindig is hajlamos volt arra, hogy politikai küzdelmeit
hitharcként fogja fel, és vonzódott az összeesküvési teóriákhoz. A baloldalon,
különösen a liberálisok körében a kilencvenes években több volt az önvizsgálatra
való hajlandóság. A politikai harc elkeseredett állóháborúvá fajulása azonban
útját állta a jobboldal politikai normalizálódásának, és sokat rontott a
baloldal mentalitásán. Gondoljon csak arra, hogyan beszélt a jobb- és a
baloldali értelmiség 2006 őszének erőszakos utcai eseményeiről. A baloldal
puccskísérletet orrontott, és sértett indulattal reagált a rendőri túlkapások
nyilvános bírálatára. A jobboldal ezzel szemben a kormányt vádolta a rendőri
brutalitásért, azt állította, hogy a rendőrök a kormány utasítására rontottak rá
békés tüntetőkre, a randalírozókat pedig a baloldal által odaküldött
ügynökökként látta és igyekezett láttatni.

Nagyon nagy baj, hogy a jobboldaltól való rettegés ennyire aláásta a baloldali
értelmiség kritikai érzékét. Sokan bizonyára úgy vélik, hogy az ellenzék
rohamaival szemben azzal védhetik meg a kormányt, ha szemet hunynak hibái és
vétkei fölött. Én ezt súlyos tévedésnek gondolom. A balliberális közírók
többsége szenvedélyesen védelmébe vette Gyurcsány őszödi beszédét. Tagadták,
hogy a beszéd nyilvánosságra kerülése megrendülést okozott, azt hajtogatták,
hogy a kormánypártok és a miniszterelnök megítélése nem romlott a kiszivárgás
után. Eltelt másfél év, és Gyurcsány Ferenc még mindig az őszödi beszéd morális
következményeivel küszködik. Nem hiszem, hogy akik azt írták: ez egy
szenvedélyes igazságbeszéd volt, nincs miért sajnálkozni fölötte, jó szolgálatot
tettek volna a miniszterelnöknek. Elszigetelték az ország valódi hangulatától,
abba az illúzióba ringatták, hogy nincs szüksége világos és hihető önbírálatra.

Egyébként mi a véleménye a kormány jelenlegi tevékenységéről, főként a
reformokról?

– Magyarország nagyjából 1998-ig mélyreható átalakuláson ment keresztül. A
Fidesz kormányra kerülésekor még hátra volt az államháztartás reformja, az
egészségügy, a felsőoktatás finanszírozási rendjének megváltoztatása, be kellett
volna fejezni a nyugdíjreformot, és végre kellett volna hajtani a
földbirtokméretek konszolidálását. A Fidesz azonban leállította a reformokat. A
Medgyessy-kormány pedig ahelyett, hogy újraindította volna a reformkurzust,
inkább az Orbánék által megkezdett költekezési spirált pörgette föl. A második
Gyurcsány-kormány javára írható, hogy új reformkorszakot hirdetett, és egy csomó
változtatásba bele is vágott. A fellángolásból azonban mára csak a füstje
maradt.

Tudom, a reformok nem szoktak népszerűek lenni, rövid távon a választók csak a
veszteségeket érzékelik. Azt is tudom, hogy ha az ellenzék minden reformot a nép
kifosztására tett kísérletként támad, és gátlástalanul szidja a „profitéhes
tőkét” meg a „kommunistákból lett új arisztokráciát”, akkor nagyon nehéz
elmagyarázni, hogy érdemes vállalni a változtatás költségeit. De azt hiszem, a
kormányoldal maga is felelős azért, hogy a dolgok így alakultak. Medgyessy
bukása után Gyurcsányt az MSZP vidéki erős emberei ültették a miniszterelnöki
székbe, és ők azt várták tőle, hogy feledkezzen el a szükséges megszorításokról.
Így is tett; a reformok előkészítését is csak halogatta. Így érkeztünk el a
választások másnapjáig, amikor a gyanútlan választóknak a szemükbe mondták, hogy
a költségvetési hiány nem halmozható tovább, és valóságos reformcunamit
helyeztek kilátásba. A választók közül sokan, nagyon sokan érezték úgy, hogy
rútul becsapták őket, és most azoknak a hazugságaiért kell fizetniük, akik
mostanáig kormányoztak. Az őszödi beszéd ezt az érzést igazolta, és ezért volt
olyan pusztító hatása. Így hát azt gondolom, hogy a második Gyurcsány-kormány
mostanáig azért volt képtelen kormányozni, mert – ahogy a miniszterelnök maga
mondta – az első Gyurcsány-kormány nem kormányzott.

Az elmúlt hetekben több liberális és baloldali értelmiségitől kértünk
interjút, de többen kérték, hogy ne kelljen nyilatkozniuk. Az általánosan adott
indoklásuk szerint jellemzően tanácstalanok. Mi hathat ilyen bénítóan? Annak
tudata, hogy a balközép kormánynak nincs esélye két év múlva nyerni?

– Nem szeretném a liberális közvélemény problémáit az SZDSZ problémájára
egyszerűsíteni, de ha már a reformpolitika sorsáról beszélünk, mégis célszerűnek
tűnik ebből kiindulni. A választási kampányban az SZDSZ az egészségügy gyökeres
megreformálásához kötötte a sorsát. A koalíciós tárgyalásokon ragaszkodott
ahhoz, hogy az egészségügyi tárca az övé legyen. Ezzel óriási kockázatot
vállalt, mert az egészségügy reformja rengeteg bizonytalanságot foglal magában.
Tudjuk, hogy a jelenlegi rendszer tarthatatlan, de keveset tudunk arról, hogy
egy gyökeresen átalakított rendszertől mit várhatunk, mekkorák lesznek az
átmenet költségei és így tovább. Ráadásul az átalakítás, ha valóban gyökeres,
erős érdekcsoportok ellenállását hívja ki maga ellen. Ekkora kockázatot csak
masszív politikai hátországgal rendelkező párt vállalhat magára. Egy hat
százalék körüli kis párt csak akkor, ha koalíciós partnere szilárdan támogatja
elképzeléseit.

Sajnos ez a támogatás már induláskor is hiányzott; az SZDSZ-nek már akkor sem
sikerült elérnie, hogy a kormányprogramba kerüljön be a több-biztosítós
rendszer. Időközben a miniszterelnök, akire a szabaddemokrata politikusok a
reményeiket építették, az ismeretes módon elveszítette politikai tekintélyét
mind az ország, mind saját pártja előtt. Így aztán az SZDSZ belekényszerült egy
öszvér kompromisszumba, amelyben, úgy tűnik, létrehozói maguk sem hisznek.
Becsülettel megmondom, nem tudom, hogy ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni. Azt
hiszem, az SZDSZ előtt csak az nyithatna mozgásteret, ha az MSZP-ben fordulat
következne be.

Mégis miként lehet Magyarországot nyugatos fejlődési pályára állítani, ha a
reformok, a modernizációs kísérletek és a nagy ellátórendszerek átalakítása
kudarcba fulladnak?

– Olyan reformokról beszélünk, amelyek magukban foglalják az állami
újraelosztás csökkentését. Ezek sehol a világon nem népszerűek. Vagy olyankor
szokták a választók elfogadni őket, amikor már nyakig vannak egy súlyos
gazdasági válságban, vagy akkor, ha nagyon erős a bizalom a politikai vezetők
iránt, és ha a szemben álló politikai oldalak legalább a fő irányok vagy a bajok
diagnózisában egyetértenek, mert így az alapvető kérdések nem lesznek választási
harc tárgyai. Ez a fajta bizalom is erodálódott az elmúlt években
Magyarországon. Általános a vélekedés, hogy mindkét nagy párt lop, csal és
hazudik.

A jobboldal jelenlegi óriási fölénye nyilvánvalóan fölveti a kérdést:
visszafordítható-e ez a választásokig, vagy bizonyosan készüljünk föl egy erős
felhatalmazással bíró jobboldali kormány regnálására?

– Úgy biztosan nem fordítható vissza, ha a koalíció eltáncol meghirdetett
reformpolitikájától. Ettől nem válik rokonszenvessé, szeretni valóvá, viszont
biztosan elveszti a választók megbecsülését. Zavaros és gyenge társaságnak
mutatkozik, mely megfélemlíthető, és egyébként sem tudja, mit akar.

Ha jobboldali fordulatra számíthatunk, akkor milyennek látja a következő
ciklus Magyarországát, hazai politikai életét?

– Akkora a csalódottság, hogy még a baloldalon is sokan azt figyelik,
nincsenek-e kedvező jelek a Fidesz térfelén: nem lehet-e, hogy a Fidesz 2010-re
már igazi, modern kereszténydemokrata párt lesz? Szerintem is érdemes nyitva
tartani a szemünket, de egyelőre nem látom a változás egyértelmű, meggyőző
jeleit. S végül is, ennek az évnek az a népszavazás lesz a meghatározó eseménye,
melyet a Fidesz erőltetett át, s mely a reformpolitikára hivatott szimbolikus
csapást mérni. A Fidesz egyelőre mindenekelőtt a reformellenes népszavazás
pártja.

Ön szerint a népszavazásnak mi a politikai tétje?

– Nem az a kérdés, hogy ha netán leszavazzák a vizitdíjat, a kórházi
napidíjat és a felsőoktatási tandíjat, akkor lehet-e valami mással pótolni
ezeket, hanem hogy sikerül-e lélektani csapást mérni arra a szemléletre, mely
szerint a szolgáltatások igénybevevőinek érzékelniük kell, hogy nem ingyenes
juttatásban részesülnek.

Orbán Viktor azt mondta, hogy a népszavazás a kormányról szóló állásfoglalás
lesz, és amennyiben a kormány a népszavazást elveszíti, akkor mennie kell a
kabinetnek. Egyelőre szinte semmi se biztos, még az sem, hogy eredményes lesz-e
a népszavazás. Lehet, hogy az esetleges vereség hatása alatt az MSZP megbuktatja
miniszterelnökét. De ez sem biztos. És azt sem tudjuk, hogyan fog hatni a Fidesz
helyzetére és az ország hangulatára, ha kiderül, hogy a népszavazás megvolt, a
kormány pedig nem bukott bele.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek