A létező szocializmus korában a szakszervezet vagy a szakszervezeti bizalmi
kifejezések leginkább a kabaréműsorokban játszottak nélkülözhetetlen szerepet: a
rendszerhez hű tréfamesterek belőlük, illetve a kárukra gyárthattak vicceket. A
való életben azonban súlytalanok és pártfüggők voltak.
Jelenleg hat nagy szakszervezeti tömörülés működik Magyarországon, ezek összesen
mintegy hetven tagszervezetet egyesítenek. Míg Németországban vagy a skandináv
államokban a bérből és fizetésből élők 60 százaléka tagja valamely
szakszervezetnek, Magyarországon ez az arány csak 20 százalékos, vagyis
legfeljebb félmillió a szervezett munkavállalók száma. Így persze nem is csoda,
hogy a szerény tagdíjbefizetésekből – fejenként évi 200- 800 forint – képtelenek
volnának megélni.
Az egykori Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) vagyonát, pontosabban a
különféle kimentési technikák után megmaradt, 4 milliárd forintnyi ingatlant
1992-ben osztották szét a hat nagy tömörülés között.
Egy ideig ezek hasznosításából éltek, de – mint egy szakszervezeti vezető a
Heteknek elmondta – mára az ingatlanvagyon „nagyobb részéről nem tudnának
elszámolni”, így a székházak bérbeadásából már nem sok bevételük származik.
Egy másik informátorunk még keményebben fogalmazott: „Mivel a szakszervezetek
nemhogy növelni, de megtartani sem tudták a tagságukat, a vagyon pedig – finoman
szólva – eltűnt vagy gazdát cserélt, ezért nincsenek komoly bevételeik, így
saját fenntartásuk is nehézségbe ütközik helyenként. Ebből adódóan a politikai
pártok melletti prostituált szerepet kényszerülnek játszani.”
Lehet, hogy utóbbi állítás túlzó, ám tény, hogy a SZOT utódjának tekinthető
MSZOSZ egyértelműen MSZP-párti – a legutóbbi két választáson választási
szövetségben indultak –, Palkovics Imre, a Munkástanácsok elnöke ismert Fidesz-
és most már KDNP-szimpatizáns, a Liga pedig egykor az SZDSZ támogatásával jött
létre. Bár Gaskó István elnököt most a Fidesszel próbálják összemosni – ami a
Kossuth téri Liga-tüntetés nyílt fideszes támogatása után nem is logikátlan –,
informátorunk szerint az 1980-tól tíz éven át MSZMP-párttitkár Gaskó inkább
szociáldemokratának tekinthető, miközben pártoktól függetlennek mondja önmagát.
A működéshez szükséges állami támogatásokat a tömörülések erősorrendje alapján
osztják el. Forrásunk szerint a Gaskó István vezette Liga utóbbi időben
tapasztalt aktivitása mögött is tetten érhető a pozícióharc. „Ha jóhiszeműen
értékelem, 50-50 százalékban van szó valódi érdekvédelemről, illetve a
szakszervezetek közti pozícióharcról. De kevésbé jóhiszeműen azt mondom, az
országos sztrájkok és tüntetések 80 százalékban a Liga nagyobb befolyásáról és
az abból származó állami pénzről szólnak” – értékelte az eseményeket az említett
szakszervezeti vezető. Ugyanakkor hozzátette: még e kettősség ellenére is
támogatandónak és sikeresnek tartja Gaskóék eddigi tevékenységét.
Hasonlóképpen vélekedik Tamás Pál szociológus is, aki a Hetek kérdésére azt
mondta, annak ellenére, hogy a Liga látszólag nem kompetens egészségügyi vagy
társadalombiztosítási kérdésekben, igenis feladata megjeleníteni a munkavállalók
érdekeit. A szociológus emlékeztetett rá, hogy a Nyugat-Európában működő állami
egészségügyi és szociális ellátórendszerek létrejöttében nagy szerepe volt a
szakszervezeteknek: „Ne gondoljuk, hogy a rájuk gyakorolt politikai nyomás
nélkül a kapitalisták létrehozták volna a jóléti államot.”
Nyugat-Európában tehát a szakszervezeteket a jóléti államért küzdő legfőbb
erőként könyveli el a társadalom, így akkor is rokonszenvez egy-
egy akciójukkal, ha nem tagja az adott szakszervezetnek.
Ezzel szemben Magyarországon rendkívül alacsony szintű a szolidaritás – mondta
lapunknak Nagy Imre, a Munkástanácsok ügyvezető alelnöke. „Lehangoló volt
hallani, hogy egyes iskolákban csupán egyetlen pedagógus csatlakozott az
országos sztrájkhoz” – érzékeltette a szolidaritás hiányát Nagy.
Mind Tamás Pál, mind Nagy Imre egyetért azzal, hogy a magyar értelmiség –
akárcsak a média – eltávolodott a szakszervezetektől: „A munkásosztály nem
gyáva, ezért is tudnak megmozdulni a tradicionális munkahelyek, mint a vasút, a
Tungsram, a Rába vagon, az értelmiség viszont langyos, azt nézik, hol tudnak
kimenteni magunknak valamit” – fogalmazott Nagy.
A magyar szakszervezeti mozgalom egyik legfőbb feladata, hogy visszaállítsa
önnön hitelességét, befolyását, megerősítse társadalmi jelenlétét,
visszaszerezze az értelmiség és a média támogatását – vélekedett Tamás Pál, és
ennek fényében logikusnak ítélte a szimbolikus akciókat is.
A szolidaritás hiánya mellett újabb jelentős különbség, hogy a nyugat-európai
szakszervezetektől eltérően a magyarok szinte kizárólag az állam ellen mernek
sztrájkolni, noha a magyar gazdaságra s így az ipari bérszínvonalra is a
multinacionális cégek vannak a legnagyobb hatással. „Amíg a szakszervezetek nem
merik megjeleníteni velük szemben is az akaratukat, addig tetszhalott
állapotúnak tekinthetőek” – értékelte a jelenlegi állapotot Tamás Pál.
Részben egyetért a fentiekkel Gaskó István is: a Liga elnöke szerint eddig nem
sok eredményt értek el, ezért további akciók várhatók: december 15-én a Kossuth
téren tüntetnek, 17-ére pedig határozatlan idejű országos sztrájkot hirdetnek.
A Liga akciósorozata – amellett, hogy három fronton: újabb tagokért, értelmiségi
és médiaszimpátiáért, valamint több állami támogatásért is zajlik – előbb-utóbb
versenybe kényszeríti a többi tömörülést is. Talán nem véletlen, hogy az eddigi
sztrájkokkal kapcsolatban óvatosnak mutatkozó MSZOSZ is megszólította a
kormányt, és kifejezte: az egészségügyi reformok tekintetében nem támogatja
elképzeléseit.
2007. 11. 30. (XI/48)
