Ezekről tudtak a kollégáid?
– Legtöbbről nem, egyet-kettőt elmeséltem a barátomnak. Ilyen dolog meg,
hogy nincs nálam ötezer, és a kezembe nyom hármat vagy négyet, hát a
legtermészetesebb, hogy én elteszem. Ezt mindenki így csinálja. Nemcsak az
autópályások, itt benn a belvárosban is, bármelyik rendőr, főleg ha megbízható a
társa. Szerintem ez egy gerjesztett hiszti most, nem gondolnám, hogy a rendőrök
szemetebbek, ócskábbak, hogy nagyobb bűnözők lennének, mint az újságírók,
orvosok, bárki. Sőt, talán még az átlagnál sem vagyunk rosszabbak. Tizeniksz év
távlatából visszatekintve régebben sokkal több disznóságot vagy szemétséget meg
lehetett csinálni. Meg az állampolgárok is ki vannak már oktatva, hogy mindenért
följelenthetnek minket. A bűnözők meg röhögnek. Annyira nincs becsületünk, meg
annyira nincs igazi jogosítványunk a bűnözők ellen, hogy röhej. Pláne ősz óta.
Ma délelőtt óta hívható a zöldszám, egy óra alatt kétszáz bejelentés érkezett.
Én, amikor fölszereltem, volt olyan szolgálat, hogy elfelejtettem kivinni
magammal a tányérsapkát – akkor még az volt –, meg a gázsprayt. Most ilyen elő
nem fordulhatna, mert úgy ki se mehetünk, hogy úgy végig ne ellenőriznének
bennünket, mint egy karácsonyfát. Nagyon meg kell gondolnunk, kihez hogy
szólunk. Most már lassan egy szipus csöveshez is úgy kell odamenni, hogy
elnézést, hogy megszólítom, uram, jó napot kívánok. Másnap, miután napvilágra
került a lány megerőszakolása, betelefonáltak hozzánk az ügyeletre, hogy egy
hölgyet láttak, aki fekszik az út szélén, lóg a keze, gyorsan menjünk oda,
nehogy valami nagyobb baj történjen, de lehetőleg olyan rendőrök jöjjenek, akik
nem erőszakolják meg.
A munkához való hozzáállásotok, erkölcsi, emberi, jellembeli állapototok függ
attól, hogy kik a főnökeitek?
– Hogy kik a közvetlen főnökeink, az sokat számít, azt érzem a bőrömön. De
azt, hogy ki a főkapitány, ki a helyettese, ki a Rebisz-igazgató, ki az országos
parancsnok, egyáltalán nem. Mi vagyunk a lúzerek, ők pedig az istenek.
A rebiszes megerőszakolásra visszatérve, annyira hihetetlen a történet. Ott
ülnek öten, hogy ötből egyben ne legyen annyi gát, hogy szóljon a többinek, ne
hülyéskedj, mit csinálsz, olyan nem létezik. Egyszerűen nem tudjuk elhinni, nem
csak én, a kollégáim se, hogy ilyen megtörténhet. Az egész rendőrség le van
nyugtatva, vissza van fojtva, nyugi, várjuk meg a történet végét. Mikor a Simon
Tibi meghalt, hónapokig kaptuk a jelzőt az utcán: gyilkosok. Mellesleg még az is
lehet, hogy magasabb helyről keverik a paklit.
Kik?
– A politikusok.
Gondolkoztál azon, hogy elmész a cégtől?
– Ó, az utóbbi évben sokszor. Pedig mindennél jobban szerettem bejárni
szolgálatra, hogy bemehessek, átöltözhessek, és kimenjek a terepre.
Mit szeretsz a rendőrségen?
– Erre így nem tudok válaszolni, szeretek rendőr lenni.
Miért?
– Annyi jó és szép dolog van ebben a munkában, hidd el, sőt, felemelő, ami
mindig és mindig visszarugdos abba az állapotba, hogy örüljek, és szeressem ezt
a szakmát. Mikor egy elveszett kisgyereket a Margitszigeten az édesanyja az én
karomban talál meg, és visszaadom neki a gyereket augusztus 20-án, ennél szebb
élmény nincs.
Pszichológushoz jártok néha?
– A közvetlen főnökünk, parancsnokunk pontosan tudja, ki milyen karakterű.
Egészen másokat visz magával, amikor Fradi-meccset kell biztosítani, és mást,
mikor egy békés tüntetést. Mindenkin látszik, milyen, egyik szadistább, másik
békésebb, ehhez nem kell pszichológus. Vannak vehemensebb alkatúak, vannak
megfontoltabbak, vannak, akik a kettő között vannak. De ebben mi a különleges?
Ez így van, gondolom, nálatok is, meg más szakmákban is.
2007. 05. 25. (XI/21)
