hetilap

Fotó: Somorjai L.

Hogyan lehet kitalálni egy országot?

– Elvileg mindenkinek dolgoznia kellene azon, hogy az ország kitalálódjék.
Első lépésként mindenkinek ki kellene találnia önmagát. Ezzel kell kezdeni. Az
állandó panaszkodás, zsörtölődés és reményvesztettség helyett – annak ellenére,
hogy a körülmények nem nagyon kedvezőek – mindenkinek meg kellene találnia a
saját lehetőségeit, és közben segítenie kellene a mellette lévőket, hogy azok is
megtalálják a helyüket. De manapság nem nagyon törődünk egymással. „Kaparj,
kurta” társadalommá züllöttünk.

A parlamentnek olyan törvényeket kellene hoznia, amelyek egy működő
intézményrendszer alapjait biztosítják. A bíróságoknak ki kellene találniuk,
hogyan lehetne a bíróság függetlenségét és megvesztegethetetlenségét
biztosítani. Akik az oktatással foglalkoznak, ki kellene találniuk, hogyan
kellene tanítani és nevelni a huszonegyedik században. Míg a múlt század elején
Európa legműveltebb polgárai kerültek ki a magyar gimnáziumokból és
egyetemekről, addig most csúszunk egyre lejjebb a nemzetközi mezőnyben. A
polgármestereknek ki kellene találniuk, hogy a saját településük hogyan
működhetne jobban. És sorolhatnám az élet minden területét. Mindenki felelős
azért – persze messze legnagyobb mértékben a kormány és a politikai osztály –,
hogy Magyarország jelenleg siralmasan rosszul működik.

Miért nem élik át a honpolgárok saját felelősségük súlyát?

– Jelentős történelmi okai vannak ennek. Ilyen például a jobbágy- és
szolgasors, ami nagyon sokáig – törvényesen 1848-ig, a valóságban és igen széles
körben 1945-ig – tartott nálunk. A földreformmal is az utolsók között voltunk
Európában, majd az erőszakos szövetkezesítés folyamán hamarosan megint elvették
a földet a gazdáktól, és bérmunkássá züllesztették őket. A második gazdaság
kialakulása viszont – a maga torz formája ellenére is – nagyszerű iskolája volt
az önálló, felelősségteljes polgári gondolkodás és magatartás kialakulásának.


A rossz történeti múlt ellenére is hamar ki lehetett volna törni a jobbágyi
alázat és passzivitás, a szolgaság és szolgalelkűség világából, ha az elmúlt
tizenöt évben a kormányok törődtek volna azzal, hogy fel tudjon nőni egy önálló,
felelősségteljes polgárság. Az új politikai osztálynak azonban kisebb gondja is
nagyobb volt ennél. Sőt, bizonyos fokig ellenérdekelt volt, és ma is az. Azt
hitte (tévedett), hogy egy elbutított és passzív tömeget könnyebb kormányozni,
mint felelősségteljes és öntudatos polgárokat. Hirdette ugyan a versenyt, de
hogyan versenyezzen egy néhány hektáros gazda egy multinacionális
élelmiszergyártó óriással? Kellenének olyan szövetkezetek, amelyek a
kisbirtokosokat összefogják és versenyképessé teszik a világpiacon.

Óriási veszteség az is, hogy a rendszerváltás után nem próbáltuk átmenteni,
versenyképessé tenni iparunk életképes elemeit – és bőven volt ilyen. A
szlovéneknek sikerült. Mi meg hagytuk, hogy vigye-marja, aki akarja. Hatalmas
vagyont tékozoltunk így el. De, hogy más területet is mondjak, a nyolcvanas
években a televízióműsorok átlaga színvonalasabb volt a mostaniakénál. Több volt
a tartalmas műsor: a színház, a zene, a gondolkodó program. Igaz, a hírműsorok
pártirányítottak, cenzúrázottak és silányak voltak, de a hírműsorok többsége ma
is botrányosan rossz.

Miben csalódott leginkább a rendszerváltás óta eltelt időszakban?

– Főként az zavar, hogy politikusaink nem azzal foglalkoznak, amivel
kellene. Az erejük hetven-nyolcvan százalékát egymás ütlegelésével töltik,
ahelyett hogy próbálnák megoldani az ország problémáit. Nem tudjuk például azt,
hogy a pénzünkkel mit csinálnak, mire költik, jól vagy rosszul költik-e el. Nem
tudjuk, hogy a döntések hol, hogyan, milyen meggondolások alapján születnek; nem
tudjuk, mi az ország külpolitikája, stratégiája; nem tudjuk, merre halad az
ország. Kamarillapolitika folyik, bár lehet, hogy a kamarillában szorongók se
nagyon tudnának válaszolni ezekre a kérdésekre.

Mit gondol a mostani politikai válságról? Jó időre hátraveti az országot,
vagy segíthet abban, hogy jobban ki legyen találva Magyarország?

– A válság önmagában nem baj. A válság hasznos lehet, mert felhívja a
figyelmet arra, hogy valami nem működik, és arra kényszeríti az országot, hogy
változtasson az eddigi politikán. Valamit másképp és jobban csináljon.

Nálunk most száz sebből vérzik, számtalan ponton rosszul működik az ország.
Nagyon is itt volt az ideje, hogy felébredjünk. Minél hamarabb indul el egy
nyílt, tisztességes, tartalmas dialógusra épülő politizálás, annál jobbak az
esélyeink a kilábalásra. Csak a politikai felelőtlenség, valamint önös érdek
tarthatja vissza a pártokat és a különböző társadalmi csoportokat, hogy mielőbb
leüljenek egymással tárgyalni a megoldandó kérdésekről. Ha ez elmarad, akkor
elhúzódik a válság, és egy elhúzódó válság már csak pusztít és rombol.

Mi lehet az oka annak, hogy kisebb-nagyobb szünetek után újból és újból
etnikai feszültségek robbannak ki a környező országok és Magyarország között?
Erre mit lehetne kitalálni?

– Részben történelemi okai vannak, részben pedig az országok
belpolitikájából fakad. Szlovákiában például jól lehet szerepelni egy
választáson, ha az ember a magyarokat szidja. Ez sokkal egyszerűbb, mint jó
gazdasági programmal előállni. Az viszont történelmi tény, hogy annak idején a
magyarok sem bántak jól a szlovákokkal. A szlovákok joggal lázadtak a magyar
uralom ellen a múltban, mert sokat kellett szenvedniük miattunk. A magyarosítás
kampánya legalább olyan erős volt, mint később a szlovákosítás vagy románosítás.
A lelkiismeretünk nekünk sem tiszta, akkor sem, ha ezt nehéz bevallani. A
legtöbb ember emlékében a Nagy-Magyarország úgy él, mintha többségében magyarok
lakták volna, bár azért voltak itt románok is, tótok is, bosnyákok is. Ez persze
nem azt jelenti, hogy a trianoni határokat nem kellett volna igazságosabban
megvonni, illetve már jóval korábban nem kellett volna egy, a különböző
népcsoportoknak teljes körű autonómiát biztosító, föderális rendszerű ország
irányába elmozdulni.

Lát olyan kezdeményezéseket, melyek jó példát mutathatnak Magyarország
kitalálásában?

– Nagyon sok ilyet látok, csak nem lehet hallani róluk eleget, mert a
médiumokat alig-alig érdekli az ilyesmi. Ott van például Demján Sándor, az egyik
leggazdagabb magyar ember, aki nyolcmilliárd forintot ajánlott fel arra, hogy
szegény tehetséges diákok eljuthassanak az elemitől az egyetemig. Ez óriási
jelentőségű kezdeményezés, mert ma egy szegény gyereknek, mondjuk, egy nyírségi
faluból bejutni egy színvonalas egyetemre szinte lehetetlen. De látok olyan
embereket is, például falusi tanítókat, tanárokat, akik a semmiből próbálnak meg
csinálni valamit. Színjátszó kört szerveznek, zenekart alapítanak, saját
idejüket, pénzüket, életüket áldozzák azért, hogy valami elkezdődjön azon a
bizonyos magyar ugaron. Sokan vannak ilyenek, de még többen lennének, hogyha
ezekbe a híres vagy hírhedt kormányprogramokba és fejlesztési tervekbe az
emberi-közösségi élet kibontakozásának programjai is bekerülnének.

Milyen Magyarország szerepel álmaiban?

– Szorgalmas, céltudatos, civilizált, törvénytisztelő polgárok társadalmának
kibontakozását látnám szívesen. Egy olyan társadalomét, mint amilyen például a
finn társadalom. Pedig ők is mélyről, nagy szegénységből indultak, és mára a
világ egyik leggazdagabb, emberi magatartásban, szorgalomban, tisztességben
példamutató társadalmává váltak. Sok mindenen múlt ez. De nem utolsósorban azon,
hogy náluk megvolt az a bizonyos „ész, erő és szent akarat”. Nálunk pedig mintha
hiányzott volna ez az elmúlt másfél évtizedben.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek