Búcsú Ungvári Tamástól

Nem túlzás, a nagyközönség az elmúlt évtizedekben tényleg ennyire szerette a Professzor Urat. Persze korábban is népszerű volt mint egyetemi tanár, újságszerkesztő, irodalomtörténész, színházintézeti igazgató vagy éppen Beatles-szakíró. Akkor sem feledték el, amikor több mint egy évtizedet külföldön töltött neves egyetemek vendégprofesszoraként. Kivételes volt, hogy megkapta mind a legrangosabb akadémiai tudományos elismerést, a Széchenyi-díjat, mind pedig az irodalmi József Attila-díjat.

De az igazi sikert élete utolsó szakasza hozta meg a számára. Ő maga is így érezte, nem véletlenül mondta a Heteknek adott egyik interjújában ezt: „Igaz, az öregségnek rengeteg hátránya van. Az alkonyi fényben azonban élesebbek a tárgyak, letisztul a látás. Én még azt is igazságtalanként rovom fel a sorsnak, hogy nagysokára tanultam meg írni úgy, hogy az nekem is megfelel. Lecsupaszodott a stílusom, nincs benne előkelősködő barokk csavar. Megy a mondat előre, mint az ostorpattintás. Megérti öreg és fiatal, akadémikus és félanalfabéta.” (Késhet a tavasz, ha már itt a tél? Hazafi Zsolt beszélgetése Ungvári Tamás professzorral. Hetek, 2010. december 23.)

Közel hét évtizedes alkotó pályafutása során rengeteg ember rengeteg helyszínen találkozhatott Ungvári Tamással, így számtalan emlék marad róla, nemcsak könyveiben, hanem az emlékezetünkben is. Nekem megadatott, hogy az elmúlt jó 20 évben többször is beszélgethettem a Tanár Úrral, megtisztelő volt, hogy figyelemmel kísérte munkánkat. Lapunknak szinte indulását követően rendszeres olvasója lett, bölcs tanácsaival sokat segített nekünk, egy-két-három nemzedékkel fiatalabb újságíróknak. Kivételes érzéke volt az eltérő korosztályokhoz, ahogy Hazafi Zsolt kollégámnak mondta: „Fiatalnak lenni önmagában is tehetség, sugárzás, erő, lehetőség. De csak tőlünk tudják megtanulni, hogyan kell élni vele. Arra mindig ügyeltem, hogy fiatalok elől ne vegyem el a helyet. Az a ritka egyetemi tanár voltam, akinek se beosztottja, se irodája nem volt. Fő egyetemeimről idő előtt vonultam nyugdíjba, s kezdtem másutt pályát, hogy útjában senkinek se legyek. Sosem adtam alkalmat magamnak a tisztességtelenségre. Nagy a kísértés a jóra, még nagyobb a gonoszra.”