Minden kezdet nehéz: „Kérem, maga lenni libamadár, maga lenni ólommadár” – így korholta az ifjú Gerevichet (is) nemegyszer a legendás olasz mester, Italo Santelli, amikor tanítványa szerinte nem bizonyult elég gyorsnak a páston. A sebesség persze relatív: ha a tökéletességre törekvő tréner még nem is volt teljesen elégedett, az már számára is egyértelmű volt, hogy csiszolnivaló gyémánttal van dolga. Mindez nem csak előtte volt világos – 1931-ben egyik legnagyobb ellenfele, az olasz Nedo Nadi így nyilatkozott Gerevichről: „Mindene megvan ahhoz, hogy igazi világklasszis legyen: fiatalság, pompás fizikum, remek technika! Különösen a fizikuma olyan, amilyet még sosem láttam”. Gerevich Aladár, aki ekkor még csupán 21 esztendős volt, egy év múlva megnyerte első olimpiai aranyérmét Los Angelesben. No, de ne szaladjunk ennyire előre!
„1923-ban mentem föl először az apám termébe, kicsit szétnézni. Miskolcon, a Nemzeti Színház mellett volt saját terme, ezen kívül a református gimnázium diákjait is tanította. Egy olyan csapatot hozott össze, hogy öt éven keresztül az ország minden csapatversenyét a miskolci református gimnázium nyerte. Kardban” – idézte fel 73 évesen a kezdeteket Gerevich Aladár a Magyar Televízió riporterének. Apja – aki maga is kiváló vívó volt – hosszú ideig csak a lábmunkát gyakoroltatta az érdeklődő fiúval – „lépés előre, kitörés, állás, ugrás hátra, és a többi, ezt gyúrta egész nap” –, aki kardot csak 15 évesen foghatott a kezébe. Ennek ellenére hamarosan ő bizonyult a legjobbnak a házibajnokságokon, majd 17 évesen megnyert egy budapesti junior versenyt is. A látottak nyomán a Magyar Atlétikai Club (MAC) azonnal megkereste idősebb Gerevichet, hogy engedje el hozzájuk a fiát. „Apám kapott ezen az alkalmon, és rögtön írt a Santellinek, akit ő jól ismert, hogy elfogad-e engem tanítványnak. Természetesen ingyen, az apám ezt nem tudta volna fizetni abban az időben. Santelli válaszolt, hogy igen” – emlékezett vissza a kiváló vívó, aki így került a kor egyik legjobb edzőjéhez. Bár ezt ő maga nem említette az idézett interjúban, egyes források szerint maga a mester – aki bár a vívásból élt, de a kevésbé jómódú tehetségeket ingyen is elvállalta – levelet írt az idősebb Gerevichnek, amelyben ez állt: „lenni fiúcska tehetség, küldeni vívni”.
Akárhogy is volt, a gyorsasága okán egy időben fekete párducnak hívott Gerevich Aladár a magyar vívóstílust megújító olasz mesternél alapozta meg jövőbeni karrierjét. „Az öreg állandóan gyorsított, gyorsított, és a mai vívásnak is ez a két fő alapja, a gyorsaság és a technika. Abban az időben volt egy úgynevezett falazás. Az ember odaállt a falhoz, tehát kénytelen volt hárítani. Nem mehetett el” – emlékezett vissza Gerevich Aladár, aki szerint az adottság egy dolog, a készségeket szorgalmas gyakorlással folyamatosan fejleszteni kell. (Pályatársai szerint még bőven negyven felett is példát mutatott ebben: nem volt rest a lábmunkáját fárasztó gyakorlatokkal gyorsítani.)
2019. 02.01.(XXIII/5)
