Sol-Iletsk, Oroszország egyik legnépszerűbb üdülőhelye az Uraltól délre a kazah határ közelében található. Az Ilek folyó árterében sok kis tó rejtőzik, melyeknek nemcsak a vize, hanem speciális fekete iszapja is gyógyír mindenféle nyavalyára.
Az orosz turistaparadicsomnak van egy kevésbé napfényes oldala is. Itt található az ország legkegyetlenebb büntetésvégrehajtó intézménye: a hírhedt Fekete Delfin.
A börtön 1745 óta fogadja az ország legbrutálisabb gyilkosait. Mai napig életfogytiglanra ítélt, kegyetlen rabok ülnek itt.
Sztálin rémuralma alatt Sol-Iletsk és hírhedt börtöne, a Fekete Delfin is a Gulag-láncolat egyik részeként működött. A diktátor előszeretettel „élesztette újjá” a hajdani cári Oroszország kényszermunkatáborait (ezek Szibéria területén találhatóak), valamint „legendás, nagy múltú” fegyházait is, közöttük a már említett Fekete Delfint. A Gulág táborrendszere azonban nem érte be Szibériával, behálózta a valamikori Szovjetunió egész területét, egészen Mongóliáig.
A deportálás lehetősége nemcsak a diktátor politikai ellenfeleit fenyegette, akiket általában köztörvényes bűnözők közé zárt, hanem kivétel nélkül rettegésben tartotta az egész nemzetet.
A „Vörös rém” rendszerének különleges fintora, hogy több millió hithű kommunista végezte kényszermunkatáborokban. Koncepciós perek, feljelentések juttatták őket pusztulásba. Az 1937-es nagy tisztogatások idején a Gulágra küldött áldozatok száma nyolcmillió volt. A szerencsétlenek nyomtalanul tűntek el, azóta sem tudja senki, hol nyugszanak.
Azok a bizonyos „felhőkarcolók”, melyek a mai napig láthatóak Oroszországban, Sztalinszkije Visztoki, azaz Sztálin magas épületei néven rögzültek a köztudatban. A moszkvai lakosság körében sokan viszolyognak ezektől a kommunista monstrumoktól, mivel meg vannak róla győződve (túlélők visszaemlékezéseiből úgy tudják), hogy több ezer Gulágról idehurcolt kényszermunkást – akikkel ezeket a hodályokat építtették – elevenen falaztak be ide.
Azt viszont kevesen tudják, hogy a Sol-Iletskben, a Fekete Delfin börtönben raboskodott 1937-től 1942-ig Carola Neher színésznő, az 1920-as évek Németországának legszebb asszonya. Évtizedeken keresztül hazájában is megfeledkeztek róla. Nyughelyét a mai napig nem találták meg, aligha bukkannak rá valaha. A színésznő fia, Georg Becker kutatásai nyomán és Herta Müller erdélyi szász gyökerekkel bíró Nobel-díjas írónő közreműködésével kezdték rehabilitálni az elfeledett művésznőt. Herta Müller Lélegzethinta című regénye a Gulág kegyetlen világába vezeti be az olvasót. Az írónő nemcsak Carola Neher emlékét elevenítette fel, hanem arra a több millió névtelen asszonyra is felhívta a figyelmet, akik a Szovjetunió különböző táboraiban vesztették életüket. 2013-ban Georg Becker és Herta Müller közbenjárása nyomán a színésznőről utcát neveztek el szülővárosában, Münchenben.
Az 1900-ban született Carola édesapja, Joseph Neher zenetanár volt, édesanyja pedig borozót üzemeltetett a városban. A család legidősebb lánya színészi babérokra vágyott. Joseph Neher megtiltotta gyermekének, hogy „csepürágónak” álljon, így Carola banki alkalmazotti vizsgát tett. Gyerekkori álmát azonban nem adta fel, olyannyira, hogy fizetése egy részéből titokban színészetet tanult, ének- és beszédórákat finanszírozott. Utóbbinak különösen nagy szükségét érezte, mivel selypített. A céltudatos nő kitartó, kemény munkájával elérte, hogy pár éven belül a Weimari köztársaság legünnepeltebb színésznőjévé vált. Korabeli színházi lapok címlapján, képeslapokon, plakátokon ragyogott. Huncut kislányos hangjával, természetességével maga mögé utasította korának sztárját, Marlene Dietrichet. Amíg Neher ösztönösen játszott, addig Dietrich modoros volt. Ha meghallgatunk egy-egy korabeli előadást, amelyen Carola Neher énekel, a recsegő felvétel ellenére is nyilvánvaló, hogy a fiatal nő vonzereje hangjában rejlett. Bertolt Brecht, a német színház legrangosabb alakja szerződtette Nehert társulatába. Ő játszotta a Brecht-darabok női főszerepeit. Rudolf Schlichter festőművész, aki többek között a brechti színház díszletterevzőjeként is tevékenykedett, 1921-ben egész alakos ülő portrét festett a színésznőről. Ez a kép nélkülöz minden fényűzést, amit a díváktól megszokhattunk. A művésznő egyszerű, sötét ruhát visel, olyat, mint bármely hétköznapi szegény lány. Persze megjelenése így is egyedi volt: a ruha térd fölé ért (fricskának szánta), haja kócos, ujján turmalin gyűrű, nyakában hosszú korall-lánc – és egy fehér pettyes vörös kendő, ami több volt, mint egyszerű ruhakiegészítő: Neher politikai hovatartozását hivatott világgá kürtölni.
A proletariátus szolgálatában
Bertolt Brecht társulata a kommunista avantgarde egyik népszerű példája volt. Amellett, hogy nyíltan kommunistának vallották magukat, rendkívüli szociális érzékenységgel fordultak különböző társadalmi problémák felé, melyeket színre vittek. Előadásaikra munkások százait vonzották be.
A drámaíró-rendező 1927-ben olvasta el Marx Tőkéjét, amely óriási hatást gyakorolt rá. Nem sokkal később elvégzett egy marxista szemináriumot. Művészetét színházának összes tagjával együtt a proletariátus szolgálatának szentelte. Brechtnek és színházának zsenialitását egyetlen percig sem kérdőjelezhetjük meg. Az eszme azonban, mely őket mozgatta, csapdába csalta valamennyiüket.
Hermann Scherchen, Brecht színházának karmestere több évig Carola Neher kedvese volt. A férfi vezette be a fiatal nőt a marxizmus rejtelmeibe, olyannyira, hogy később a színésznő saját maga iratkozott be egy marxista iskolába. Neherre leginkább a marxista szemléletű feminizmus gyakorolt nagy hatást. A kemény atyai szigoron nevelkedett nő számára új világ nyílt ki, amikor elolvasta a női egyenjogúságról alkotott tanokat. Többek között olyanokat, hogy a nők nem lehetnek a férfiak alárendeltjei, hiszen jelen társadalmainkban a férfiak úgy nyomják el, és zsákmányolják ki őket, mint a burzsoázia a proletariátust. A „patriarchális társadalmak rákfenéje” ellen Lenin szerint úgy kell küzdeni, hogy a nőket fel kell szabadítani évezredes béklyóiktól, a gyermekektől és a háztartástól. Helyük nem a háztartásban, hanem a kommunista pártban van, ahol ugyanazzal az erővel küzdenek az eszmékért, mint férfi társaik. A nőknek nem szabad „elfecsérelniük” kiváló képességeiket, tehetségüket a gyermeknevelésre a pártérdek mást kíván tőlük: a szocializmus építését. Az állam leveszi az asszonyok válláról a háztartás és a gyermeknevelés terheit, mindezt elvégzi helyettük a párt. A házasság nem tarthatja igájában az asszonyt, a férfinak és nőnek egyenrangú felekként élettársi kapcsolatban a legjobb élniük.
Neher egyértelműen úgy látta, hogy ő színészi játékával szolgálhatja leginkább a kommunizmust. Annak ellenére, hogy mindenki ismerte politikai beállítottságát, Németország-szerte ünnepelt díva volt, majdnem minden színházban szerepelt. Brecht mellett Horváth Ödön és Carl Zuckmayer darabjaiban is alakított. A legnagyobb sikert az 1929-ben bemutatott Koldusoperában (Die Dreigroschenoper) aratta. A művésznő úgy érezte, ebben a darabban még jobban kifejezésre juttathatja szimpátiáját az elnyomottak, szerencsétlenek iránt. Játéka csupa együttérzés, részvét.
Carola eközben valósággal beleszeretett Marx eszméibe, egy újabb tanfolyamon elkezdett oroszul tanulni. A nyelv elsajátításában segítségére sietett az erdélyi szász felmenőkkel rendelkező Anatol Becker fiatal műegyetemista, aki korábban már élt a Szovjetunióban, ahol csatlakozott a kommunista párthoz, és különösen Trockij gyakorolt rá nagy hatást. Carola szakított korábbi kedvesével, és összeházasodott Anatol Beckerrel. 1933-ban mindketten aláírtak egy Hitler elleni petíciót, amit Németország Kommunista Pártja kezdeményezett, ezért menekülniük kellett. Egyértelmű volt számukra, hogy oltalmat a Szovjetunióban találhatnak.
Mielőtt Carola elutazott, korábbi párja, a karmester Hermann Scherchen – aki a nőt megismertette a marxista tanokkal – órákon át könyörgött neki, hogy máshová meneküljön, ne rohanjon a vesztébe. A színésznő erre dühösen csak annyit mondott, hogy Scherchen féltékeny, és őt nem lehet megállítani.
A vörös végzet
Carola a Szovjetunióból tovább agitált Hitler ellen, így még kivándorlásuk évében, 1933-ban a német állam megfosztotta őt állampolgárságától. 1935-ben megszületett a házaspár kisfia, Georg Becker. Carola rendkívül boldog volt, és azt hajtogatta, hogy megtalálta a hozzá legközelebb álló és legboldogabb szerepet, amit soha nem fog megunni, az anyáét. A boldogság azonban nem tartott sokáig. Sztálin 1937-es nagy tisztogatása során Anatol Beckert letartóztatták mint trockistát (erdélyi szász származása csak súlyosbította a helyzetét). Pár nap múlva a férfit golyó általi halálra ítélték, és kivégezték. Kisfiuk ekkor másfél éves volt. Ennek ellenére rövidesen a színésznőt is letartóztatták. Később a KGB aktáiból kiderült, hogy a német nőtől szabadulni szeretett volna a sztálini igazságszolgáltatás – nem akarták elítélni. Nehert mindenképpen vissza szerették volna toloncolni Németországba, hogy a nácik gondjaira bízzák. Hitler azonban azzal az indokkal, hogy a nő már nem német állampolgár, visszautasította a szovjet megkeresést.
Carola Neher koncepciós pere 1937-ben kezdődött. Azzal vádolták, hogy a náciknak kémkedik. A per rövid ideig zajlott: 1937-ben 10 év kényszermunkára ítélték. Az Uraltól délre, a Kazah határ közelében található Sol-Iletskbe hurcolták. A történtek után árvaságra jutó kisfiát árvaházba vitték, ahol a „kommunista párt katonái” viselték gondját, és gondoskodtak elvhű neveléséről. A gyermek hatéves kora után hithű kommunista nevelőszülőkhöz került.
Georg Becker a következő szavakkal emlékezik vissza sanyarú gyermekéveire: „1936-ban, amikor szüleimet letartóztatták, mindössze másfél éves voltam. Csak sok évvel később tudtam meg a nevüket és hogy kik is voltak ők valójában. Öt évet töltöttem különböző embertelen szovjet lelencekben, majd utána évekig voltak brutális, gonosz emberek a nevelőszüleim, akik német hangzású nevem miatt, és azért is, mert a Szovjetunió árulóinak a gyermeke voltam, még inkább gyűlöltek és gyötörtek különböző bestiális módszerekkel. Édesanyámtól egyetlen levél maradt csupán, semmi más. Hatévesen kaptam meg, és a hogylétemről érdeklődött benne. Nem szeretnék minderről többet beszélni. Anyám halotti anyakönyvi kivonatát 1968-ban vehettem a kezembe. Engem egy életre megnyomorított a Szovjetunió.”
A kétségbeesett Carola Neher 1936-tól több levélben is Bertolt Brechthez, kollégájához, a befolyásos kommunista művészhez fordult segítségért. Abban a reményben élt, hogy hajdani rajongója és barátja majd segítségére fog sietni. A színésznő leveleire mindig rövid egymondatos válaszok érkeztek, lényegében ugyanazzal az üzenettel: „Sajnálom. Nem tudok rajtad segíteni!”
A drámaíró-rendező 1933-tól kezdődően először Ausztriában, majd Svájcban, aztán Svédországban bujkált Hitler elől. 1939-ben Finnországban húzta meg magát, ahonnan családjával együtt a Szovjetunión keresztül az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Mire Brecht a kommunista párt támogatásával a Szovjetunión át Amerikába menekült, Anatol Beckert kivégezték, Neher a Gulágon raboskodott, fiúk Georg pedig egy árvaházban sínylődött.
Fogolytársa, Hilda Duty, aki túlélte a Sol-iletsk-i borzalmakat, így emlékszik vissza a színésznőre: „A tetvek miatt le kellett borotválnunk a hajunkat. Álltunk ott kopaszon és néztük őt. Hogy tudott még így is, megfosztva gyönyörű hajkoronájától, ennyire szép lenni?!
Csodálkoztunk azon, hogy a mindennapi robot nem viseli meg a testét és a bőrét. Carola nem hagyta el magát, különböző növényekkel, amiket itt-ott munka közben talált, ápolta az arcát. Mindig tornázott. Énekelt is esténként, ha az őrök nem hallották. Azt mondta, életben kell maradnia, hogy viszontláthassa a fiát. Egy cellában hatvanan voltunk összezsúfolva.”
1942-ben a borzalmas higiénés állapotok miatt a táborban tífuszjárvány tört ki. Nehert magas lázzal az agonizálók számára elkülönített cellába vitték. A Fekete Delfin falai között haldokló színésznő utolsó szavai a fiáról szóltak. Arra kérte fogolytársait, ha sikerül túlélniük a borzalmakat, keressék meg őt, és vigyázzanak rá. Két személyt említett az asszonyoknak, akikhez fordulhatnak, Gottfried Benn költőt és Ernst Busch színészt. Bertolt Brecht neve nem került szóba. Neher a rá kirótt tízéves fogságból mindössze ötöt élt meg. 1942. június 26-án ment el. A tífuszban elhunyt testeket egészségügyi okok miatt elégették.
A KGB-akták
Hilda Duty túlélte a Gulágot, és sikerült visszatérnie Németországba. Gottfried Benn már nem élt, de Ernst Busch még igen. A színész segítségével 1946-ban megtalálták Georg Beckert, aki azonban nem hagyhatta el a Szovjetuniót.
Carola Neher 1941-ben írta utolsó levelét Sol-Iletskből, melyet egy árvaház igazgatójának címzett. Ekkor már másfél éve semmit sem hallott Georgról. „Hogy fejlődik a fiam lelkileg és szellemileg? Jó egészségben van? Hány kiló és milyen magas? Tanul már írni és olvasni? Tud-e valamit az anyjáról?” – kérdezte pár sorban, de nem kapott választ. Mit várhat egy olyan anya, aki a Szovjetunió ellensége? Gyermekének a párt lett az anyja, ő neveli megbízható, egyenes kommunista ifjúvá.
A színésznő fennmaradt naplójegyzetei, fényképei mind hiteles tanúi vívódásainak: a sok szörnyűség között legmélyebben fia elvesztése érintette. Georg Becker 1946-ban Hilda Dutytól jutott némi információhoz szüleivel kapcsolatban. Később, amikor már a szovjet néphadseregben töltötte katonai szolgálatát, egy szerencsés véletlen folytán lehetősége nyílt arra, hogy betekintsen a KGB irattárába. Itt találta meg szülei aktáját. Ugyancsak a katonai szolgálat alatt adatokat kért le egy gyermekotthonból, így sikerült megismernie családja tragikus történetét.
A KGB aktáiban megtalálta anyja perének 1959-ben keltezett rehabilitációs anyagát is. A dokumentumok beszámoltak arról, hogy Carola Neher esetében nem merült fel államellenes bűncselekmény, amely okot adott volna arra, hogy kényszermunkára ítéljék. Georg Becker kérvényt írt Brezsnyevhez, hogy elhagyhassa a Szovjetuniót. Willy Brandt nyugatnémet kancellár nyomására 1975-ben sikerült kijutnia az országból.
Az idős Georg Becker ma szótlan, magába zárkózott ember, aki nem szeretne semmi mást, csak örökre megőrizni édesanyja emlékét.
2017. 03.03. (XXI/09)
