Valami elkezdődött. Hitler tartozik nekem egy születésnappal. Egy nappal tizenegyedik születésnapom előtt vonultak be Magyarországra a németek. Gyászosan ünnepeltünk hát, mert bár nem tudhattuk mi fog történni, belül valahol mindenki érezte, a legrosszabb még hátra van. A boldog gyermekkoromnak egy szempillantás alatt vége lett. A 18 éves bátyámat Ukrajnába, édesapámat pedig Cegléd környékére vitték munkaszolgálatra. Édesanyámmal ketten maradtunk. A mi belvárosi házunk is csillagos ház lett, ezért a lakásunkba két másik zsidó család költözött, így együtt vártuk sorsunkat. Hamar meg is talált. 1944 májusában a Podmaniczky és a Nagymező utca sarkán egy teherautó várakozott. Egy német tiszt és két magyar rendőr sárgacsillagos gyerekeket gyűjtöttek össze. Hazafelé tartottam, mikor karon fogtak és a teherautóra tettek. A vasútállomáson végeláthatatlanul hosszú sorban marhavagonok kapcsolódtak össze. Vagononként 100 gyerek. Összesen 1142 gyermek 6 éves kortól 16 éves korig. Senki nem beszélgetett, álltunk némán, csendben, mint a vágóhídra váró állatok. Ránk zárták az ajtókat és a vonat elindult. Három nap és három éjjel zakatoltunk étlen-szomjan. Szükségeinket ott végeztük, ahol álltunk. Írtózatos bűz, meleg és hullaszag. Ez fogadta a csehországi Theresienstadtban a transzportunkra várókat. A vagonajtókat megnyitották, de már csak a gyerekek töredéke szállhatott ki, hiszen a kisebbek nem élhették túl az utat. Sorba állítottak minket a pályaudvaron, és ekkor megjelent egy fiatal cseh férfi, Andreas, aki azt kiabálta, hogy szóljon, aki érti amit mond, és akinek van színházi tapasztalata. Én jelentkeztem egyedül, mert a szlovák rokonoknál töltött nyarak során megtanultam szlovákul, így érthettem a cseh nyelvet is, ráadásul Budapesten Lakner bácsi színi- tanodájába jártam. Andreas elvitt magával, és a színészlágerben szállásolt el. A többiekkel soha többé nem találkoztam.
A pokol színháza. Theresienstadt volt a nácik kirakattábora. Miután Nyugaton elterjedt a hír a koncentrációs táborok létezéséről, és az atrocitásokról, a német zsenialitás egy patyomkin faluban találta meg a megoldást. A Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges országok diplomatáit kalauzoltak körbe a kiépített „mintha” városban. Láthatták a mintha kirakatokat bámuló mintha házaspárokat, és mintha csapatok játszották meccseiket, de valójában a színfalak mögött könyörtelenül zajlottak a tömeges kivégzések és a deportálások Auschwitz felé. Három működő színházat hoztak létre Theresienstadtban, az egyik az úgynevezett Gyermekszínház volt. 1944-ben Hitler filmet készült forgatni a táborról és szerette volna, ha újra összeáll egy stáb a Gyermekszínházban is. A kiválasztott mű pedig a Brundibár című gyermekopera volt, ehhez kerestek gyerekeket, amikor megérkeztem a theresienstadti pályaudvarra. Én a kórusban énekeltem. A gyermekoperát mindösszesen egyszer, 1944 októberében mutattuk be. A háború végére a színházban játszó 30 gyerek közül is csak én egyedül maradtam életben.
Úton hazafelé. 1945 januárjában már szorult a hurok a németek nyaka körül. Betereltek engem többedmagammal a körülbelül 600 fő befogadására alkalmas úgynevezett kis erődbe. Ez volt a deportálás előtti utolsó állomás. Nagyon hideg napokat éltünk át akkoriban, és tüdőgyulladást kaptam. Andreas szerzett nekem valahonnan orvosságot és meleg levest. Testmelegével pedig az én vacogó testemet próbálta felmelegíteni. Másodjára is megmentette az életemet. Ő azonban a tomboló tífuszjárvány áldozata lett. A karjaim közt lelte halálát. Ahogy ott a teremben vártuk a jövőt, bejött egy német tiszt, és kiválasztott engem, hogy legyek a kisinasa. Hol cipőt pucoltam, hol takarítottam, hol főztem rá. 3 hónap múltán a német tiszt elhagyta a házát meghagyva nekem, hogy várjak három napot, és utána úgy véli, szabad vagyok. Ki is vártam, majd kimerészkedtem. Sehol nem láttam német katonákat, az utcák üresek voltak. Futásnak eredtem. Prágáig meg sem álltam, ott aztán Budapest felé vettem az irányt. Gyalog róttam az utakat, néha fel-felkéredzkedtem egy-egy szekér kocsira, vagy bekéredzkedtem parasztok házaiba. Egy hónap elteltével már Budapesten voltam. Arra gondoltam, ha bárki is életben van még a családomból, akkor otthon vannak. Hazaérve ott volt a lakásban édesapám, édesanyám és a bátyám. Én igazi meglepetés voltam, mert azóta, hogy 1944 májusában nem mentem haza, nem tudtak rólam semmit. Tágabb értelemben viszont 67 családtagom lett a gázkamrák martaléka. 12 éves voltam ekkor, de úgy éreztem 100-nál is öregebb vagyok!
2015. 09. 11. (XIX/37)
