hetilap

Története mégis megpendít valami rejtett húrt a lelkünk mélyén. Hisz ki ne akarná jobbá tenni a világot kamaszkorában? Avagy ki ne akart volna elmerülni egy időre a természetben, távol a napi robottól, felfedezve egy valósabb értékrendet? A Tüskevár ma is ható romantikája és az Egy nyár a szigeten típusú ifjúsági regények, sőt a drága menedzser-kalandtúrák is mind erre az urbánus éhségre válaszolnak.  A most elhunyt Cseh Tamás indiántáborai a Bakonyban a rendszerrel való szakítás csendes módját célozták, ősi indián szertartásokba is belemerülve. De elég egy pár napos, lakatlan szigeten alvós, elázással tarkított vízitúra is, hogy hazatérve jobban értékeljük mindazt, amit hajlamosak vagyunk (ágy, száraz ruha, meleg víz) észre sem venni, s tényleg fontos dolgokra, például szeretteinkre koncentráljunk.
Chris McCandless holtestét 1992 augusztusában vadászok találták meg az alaszkai ősvadonban. A hátrahagyott naplórészletek és a fotók cikkeket és riportokat, majd Jon Krakauer Út a vadonba című oknyomozó könyvét inspirálták, amiből később (2007) a történetet szívügyének érző Sean Penn forgatott filmet az eredeti, megdöbbentően szép helyszíneken. McCandless és drámája ellentétes érzelmeket kavar azóta is: egyes internetes kommentárokban  „hősöm”-nek (my hero) nevezik, mások sült bolondnak, életunt hippinek tartják. Ez utóbbit kevésbé gondolják azok, akik a fiút és tetteit jobban megvizsgálták.
A dolog megértése az „önkéntes Robinson”-nak a szüleivel való kapcsolatával kezdődik. Mindenekelőtt az ő szorgalmas, de középszerű életmódjukra felelő súlyos kritika volt az éle-­­té­be kerülő nagy utazás. Krakauer, az életrajzíró maga is kipróbált vadonjáróként járja körül a fiú tragédiáját. Empátiával teszi ezt, hisz ifjúként maga is átment a „kivonulás a korrupt társadalomból” szindrómán, de együtt érez a jó szándékú, de persze nem tökéletes szülőkkel, akik egy sort se kaptak elcsatangolt gyermeküktől éveken át, míg a hírrel rájuk kopogott a hatóság: fiuk a messzi északon az anyja által varrt hálózsákban halt meg, teljes magányban…
A vadonba vezető út az atlantai egyetemi évek után kezdődött. Az addig naivan balos fiú, egyszerre minden pénzét egy jótékonysági alapnak adta, a zsebében maradt pár dollárt pedig a sivatag szélén égette el. Kétéves odüsszeiája kezdetén öreg sárga Datsunjával utazgat az országban, mindig a legpuritánabb körülményeket és legegy-szerűbb embereket keresi. Így szakad ki tudatosan az amerikai középosztály szerinte álságosan gürizős, termékrajongó, fogyasztói mámorából, hogy lakókocsis csavargók, mezei munkások, sivatag szélére települt hippik között találjon valósabb emberi kapcsolatokra. És ahogy az életrajzíró utánajárt: ez nagyjából sikerült neki. Beállt aratómunkások közé, pucolt penészes pincéket, soha nem panaszkodott, és jól dolgozott, ezért mindenhol szívesen látták. A kemény fizikai munka után pedig maradandó barátságokat kötött, és mindenhol nyomott hagyott az őt befogadókban. Viccnek hat ez ma mifelénk, válság idején, hogy valaki önként „alapszintre” cserélje a jólétet, amibe beleszületett. Pedig nem oly ritka a jólétben hizlalt ifjak csömöre. Egy Francesco nevű középkori polgárfiú igazi értékre vágyva hagyta ott szüleit – most szerzetesrend viseli a nevét. Az egyenpólóról szakállasan ránk mosolygó, forradalmárként agyonlőtt ígéretes argentin orvos pedig végigmotorozta Dél-Amerikát, hogy magával a néppel találkozzon.
McCandless NASA-mérnök apjának fő célja valóban családjának anyagi biztonsága és karrierjének építése volt, hisz ő maga igen mélyről emelkedett fel. Chris és húga, Carine a második házasságából született, ám egy ideig titkos bigámiában élt; korábbi nejétől született újabb gyermeke. A fiúra (aki erre véletlenül jött rá) mindez a képmutatás és az erkölcsi cinizmus iskolapéldájaként hatott, képtelen volt ezután apját tisztelni és neki megbocsátani. Talán a leépült apaképet is jelzi, hogy álnevet választ utazásaihoz. Alexander, a „Supertrump”(Főcsavargó) lesz, s ha szüleiről kérdezik szelíd mosollyal kitér a válasz elől.
Miközben bebarangolta a dél vidékét, lekajakozott Mexikóba, s mindvégig a „legnagyobb kalandra” készült: Alaszkába. Nem kis részben Jack London miatt, kinek írásait más nagy klasszikusok köteteivel együtt mindenhová magával vitte. Nem a stílus, a történetek íve, hanem az eszmék vonzották, amikből lassan kimagozta saját világnézetét. London északromantikája, Tolsztoj önkéntes emigrációja saját jobbágyai közé és a nálunk kevéssé ismert filozófus H. D. Thoreau, az első amerikai „környezet-védő”, aki a városból a maga által épített erdei kunyhójába menekült, hogy a természetre hangolódjon – nos, ők voltak a mentorai. „Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpuszítani mindazt, ami nem volt Élet, hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem” – írta Thoreau, Chris meg gondosan aláhúzza az ilyen sorokat a kősivatagban vagy az erdők mélyén, ahol nem mellesleg fejleszti a „mind kevesebb eszközzel a természetben” tudományát, a túlélést, amit a nálunk is előforduló bushcraftosok, a „legkeményebb turisták” is gyakorolnak.
Fizikailag edzetten, szellemében feltöltve ’92 áprilisában tehát nekiindul Alaszkának. Úgy hevítette a végső kihívás (ő mondta így), mint mást a drog, amivel az életrajzíró aprólékos kutatásai szerint egyáltalán nem élt. Ahogy nem volt kapcsolata egyetlen nővel sem; nem erkölcsi okokból: egyedül a saját célja hozta lázba. Még az sem ingatta meg, amikor utolsó szállásadója, Ron Franz, a családját autóbalesetben elvesztett koreai veterán, barátjából az unokájává akarja fogadni (filmbeli alakítója Oscar-jelölt lett e szerepért). Hisz már egyikőjüknek sincs családja. Chris zavartan visszatérése utánra halasztja a választ. És négy hónap múlva már csonttá soványodva haldoklik pár ezer mérfölddel északabbra. Az utolsó ember, aki élve látta, stopposként vitte el a vadon széléig; ott még havas akkor a táj. A jó­lelkű sofőr (önmagát játssza a filmben) ráerőltetett egy pár gumicsizmát meg a szendvicseit, és aggódva hagyta magára. Helybéliként túl kevésnek ítélte a „Főcsavargó” készleteit. McCandless kezdetben mókusra és kacsára vadászik, és otthonosan berendezkedik egy menedékül otthagyott régi buszban. Könyveibe lelkes sorokat ró, ám az alaszkai természet észrevétlen foglyul ejtette. Másféle, sokkal vadabb és kiszámíthatatlanabb ugyanis ez a vidék, s ő csak korábbi tapasztalataira, meg egy olcsó növényhatározóra hagyatkozott. Az első hetekben még nem tűnt vészesnek a napi zsákmány csekély kalóriatartalma, csak újabb lyukakat kellett fúrni a derékszíjra. A fogyatkozó környező állatvilágon túl a rövid alaszkai nyár az indiánok által is kedvelt édesburgonyát ajánlotta eledelül, ami zsenge korában jó táplálék, később viszont a magvai toxikus hatásúak lesznek. McCandless épp ezt gyűjtögette zacskókba, közben méginkább soványodott, hiszen a méreganyag nem engedte felszívódni az egyébként is kevés táplálékot. Szörnyű fogyását az őt játszó színész, Emile Hirsch majd’ egyéves ellenőrzött koplaltatásával illusztrálták, aki egyébként a felejthetetlen Császárok klubjában sráckorában is emlékezetesen játszott.
Chrisnek idővel jártányi ereje sincs,  és hallucinál. De nem csak emiatt lett a vadon a siralomháza. Még jó erőben, a film csúcspontján egy Tolsztoj-  mondatból ráébred, hogy a „boldogság nem érhető el, ha nem tudjuk azt mással megosztani”. Összepakol, megfésülködik. És miközben szól a Grammy- és Golden Globe-díjas filmdal, elér a folyóhoz. Kis patak volt az idefelé, de zúgó folyam lett a nyár derekán, így véglegesen elvágja őt a visszatéréstől.
Korlátlan szabadságvágyának a túsza lett tehát. „Jó életem volt, köszönöm az Úrnak. Viszlát, legyetek áldottak” – szólnak búcsúsorai, és még egy képet készít magáról. Beesett arcán mosoly, szemében békesség. Ezt azonban sokan a toxin hallucinogén hatásának gondolják…
Végül bebújt a hálózsákjába, és örökre elaludt. Pár nap múlva vadászok találtak 30 kilós élettelen testére. Nem tudta meg, hogy a Vadonba beleszerető London eltunyult alkoholistaként lőtte főbe magát a birtokán, a földjeit jobbágyai közt felosztani kívánó orosz író pedig egy ócska vasútállomáson fejezte be, miközben örökségét a rokonai már szétcincálták.
Kevéssel később McCandless szülei, Jon Krakauer társaságában helikopterrel keresték fel a helyszínt. Apja kis réztáblát vitt, édesanyja néhány kedvelt gyerekkori tárgyát helyezte el a buszban, mementóként. Köztük volt egy rég nem olvasott Biblia is, amit a vadon szerelmese a nagy írók munkái közt nem vitt magával kalandjaira, hogy abban valamiféle választ keressen.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek