Verőfényes szeptemberi napra készül New York: az elővárosi vonatok, a kompok,
a taxik viszik az embereket Manhattanbe. A reggeli váltást átvevő kikötői
rendőrség állománya eligazítást kap: figyeljenek oda, mert új drogszállítmány
érkezhetett a negyedbe, az éjszaka pedig egy kislány eltűnését jelentették a
szülők. A járőrök útnak indulnak a kikötőben, drogfutárokat keresnek, miközben
egy repülő árnyéka húz el felettük. Felkapják a fejüket, de teszik tovább a
dolgukat. Igazoltatnak, intézkednek, mígnem megérkezik a riasztás: minden egység
vonuljon a World Trade Centerhez. A tragédia méretei utcáról utcára drámaibbak.
A rendőrök, akik a menekülő tömeggel szemben haladnak, azokat a képeket látják,
amit ekkor már milliók a televízión keresztül. Talán tudják, talán csak érzik,
hogy ez a bevetés az utolsó lehet, mert amivel szemben állnak, minden eddigi
bűncselekményt felülhalad.
Aztán mielőtt menteni kezdhetnének, minden véget ér: leomlik előbb az egyik,
majd a második torony. Ritka rendezői bravúr, hogy a félmillió tonna beton
lezuhanását úgy mutatja be, ahogy csak a jelenlévők érzékelhették: alulról.
Döbbenetes pillanat, minden elsötétül. Harminc perc telt el, máris véget érne a
film? Igen, annak a filmnek vége. Háromezer ember meghalt, kettő (a valóságban
sem sokkal több: összesen húsz) életben maradt. A dantei pokollá vált Ground
Zero sokméteres betontemetője alatt két csapdába esett, sebesült, mozgásképtelen
rendőrt látunk, akik közel huszonnégy órán keresztül tartották a lelket
egymásban, a menekülés reménye nélkül, mégis egymást biztatva: „Ha te élsz, én
is élek. Ha meghallom a hangodat, tudom, hogy még itt vagyok.” A film egy
valóságos mentőakciót mutat be, miközben a New York közeli kertvárosban élő két
rendőr családja a televízió előtt élőben látja a tragédiát. A sebesült rendőrök
nem látják szeretteiket, de beszélnek hozzájuk, bocsánatot kérnek Istentől a
mulasztásaikért, feleségüknek mondott rossz mondatokért. Imádkoznak, biztatják
egymást, miközben tudják: csak azzal segíthetnek egymáson, hogy nem engedik a
másikat elaludni. Egyikük látomást is kap Jézusról, aki vízzel kínálja, de nem
fogadja el. Még maradni akar. Rokonaik semmit nem tudnak róluk, nem is engedik
őket a tragédia helyszínére. Egy mélyen hívő ex-tengerészgyalogos azonban – száz
kilométer távolban – hirtelen úgy érzi, hogy Isten New Yorkba küldi őt, hogy
valakit megmentsen. Túl szép, hogy igaz legyen? Pedig megtörtént, és Oliver
Stone életre keltette. Megrázó, szép film, inkább felnőtteknek. (World Trade
Center, Paramount, 125 perc. UIP-Dunafilm)
2006. 09. 15. (X/37)
