Pedig a döntés minden bizonnyal arra a paradigmaváltásra reagál, amellyel Dylan és – legyünk őszinték – még néhány rock-költő felszántotta a valóság azóta keletkező részét. A káros devianciák mellett, amelyekről e hasábokon már esett szó, nem lehet elhallgatni, hogy az a személyesség, őszinteség, tabumentesség, a korábban nem létező vagány lendület, amit a modern dalköltészet hozott a kultúrába, addig ismeretlen volt és mára messze elhatott a rockzenén túl az élet minden zegzugába. Dylan pedig egyike azoknak, akiknek a legtöbb köze van ehhez. Bebizonyította, hogy a dal nemcsak szórakoztatóipari kategória lehet, hanem egyszerre tömeghatású és egyben magasművészeti alkotás. Balladáival, szürreális képeivel, gazdag asszociációival beletolta az irodalomba a népdalt.
Dylan mestere, a nálunk kevéssé ismert amerikai folkénekes-dalszerző Woody Guthrie, a nagy világválság idején énekelte keresztül az Államokat, és emiatt „a lepusztult táj trubadúrja” művésznevet kapta. Őt egyebek mellett olyan világsztárok ismerik el forráskódként mint Johnny Cash vagy Bruce Springsteen.
Guthrie a naiv, kerekded hangulatú amerikai folkzenét politikai tartalommal töltötte meg. Tán radikális baloldali orientációja szülte azt az aforizmáját, miszerint „gitárja eszköz a fasiszták kinyírására”. Mindenesetre a politikai, sőt egyáltalán bármilyen fajsúlyos tartalom társítása a dal szerkezetű zenéhez forradalmat hozott a költészetbe és a popzenébe is. A dal ezzel kezdett kilépni a népzene évszázados hagyományaiból, mondóka jellegű világából és kockázatot vállaló üzenetek hordozójává vált. Talán Dylan járatta csúcsra ezt a műfajt, de azok közül, akik mindezt egy szál gitárral tették, mindenképpen ő a legnagyobb.
2016. 10. 21. (XX/42)
