2015 parlamenti vitái közül alighanem a legjellemzőbb volt, amikor a kormányzat és az ellenzéki pártok kölcsönösen korrupcióval vádolták egymást. És – ritka pillanat – mindkét félnek igaza volt. Nem vitatható, hogy a hatalmi struktúrába beépülő korrupció minőségi ugrást jelent a folyamatban. Mindez azonban nem függeszti fel és legkevésbé sem szünteti meg a – magától értetődően bátortalan – kezdetek erkölcsi felelősségét és politikai súlyát. Hiszen ha nem tudjuk megfelelően tisztázni a lassan történelmivé érő negyedszázadunk politikai-gazdasági folyamatait, akkor a jelent mozdíthatatlannak és megváltoztathatatlannak ítélhetjük. S vajon nem éppen ezt halljuk lépten-nyomon, akár a legalaposabb politikai elemzőktől is, hogy a Fidesznek nincs váltópártja, s ezért leválthatatlan. Ha nem is harminc évig, de a következő ciklusban – és ez szinte általános érvényű vélemény – még biztosan kormányozni fog. De miért is nincs váltópártja? Ennek megválaszolásához vissza kell térnünk a kezdetekhez.
A jobboldal „leszalámizása”
Az első szabad választásokat a jobboldal nyerte meg, ennek megfelelően egy MDF–FKGP–KDNP koalíciós kormány alakult. Ezeknek a jobboldali, jobbközép pártoknak mára nyomuk veszett – hacsak nem tekintjük értékelhető rekvizitumnak azt, amit a KDNP képvisel. Ellenben a növekvő jobboldali szavazótábort az akkor még elsősorban az SZDSZ-szel szorosan együttműködő és számtalanszor az MSZP-vel is együtt szavazó párt, a Fidesz birtokolja. Ezt ma már mindenki tudja, sőt, tudomásul veszi és nagyvonalúan napirendre tér felette. Noha itt egy egészen különleges – a politikatörténetben szinte páratlan – eset játszódott le. A rendszerváltás kezdeti időszakát figyelembe véve úgy is fogalmazhatunk, hogy a történelmi gyökerekkel rendelkező jobboldal egy politikai manőver hatására megszűnt, és szerepét a Kommunista Ifjúsági Szövetség keretében folytatott közéleti szárnypróbálgatások tapasztalataival rendelkező, majd a Liberális Internacionálé által kiművelt csoportosulás vette át. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra, hanem lépésről lépésre – egy jól kidolgozott forgatókönyv szerint.
Az első fejezet az MDF és a Fidesz megállapodásával kezdődött, az úgynevezett Polgári Szövetséggel, amibe a KDNP-t is be akarták vonni, ámde ez utóbbi a Kisgazdapárt mellőzése miatt a konstrukciót ellenezte. Ez volt az első és az egyetlen elkeseredett ellenvélemény, amely idejekorán megfogalmazódott a Fidesszel szemben. Azért mondom elkeseredettnek, mert a szövetség elutasításáért a jobb- és a baloldali sajtó részéről – ritka pillanat a hazai sajtótörténetben! – egybehangzó kritikákban részesült.
Aztán megint jött egy váratlan fordulat: a Kisgazdapártot a választások után mégis bevonták a Fidesz vezette jobboldali kormánykoalícióba. De nemcsak ez a korábban tagadott lehetőség vált valóra, hanem az is meglepetéssel szolgált, hogy a Fidesz, amint a jobboldalon megjelent, máris vezető szerephez jutott. A Fidesz és az FKGP között a koalíciós kormányzás során voltak ugyan súrlódások, de minden működőképesnek mutatkozott, hiszen a vezetők családilag is összejártak, a miniszterelnök számtalanszor ebédelt a Torgyán-villában, s ilyenkor a személygépkocsi csomagtartójából mindig előkerült a háziasszonynak szánt csokor virág.
Ennyire családias idill ugyancsak ritkán fordult elő a rendszerváltozás politikai szereplői között. De ennél is meglepőbb események következtek. Amit a kommunista diktatúra negyven éve nem tudott nyomtalanul eltüntetni, tudniillik a kisgazda hagyományokat – hiszen a rendszerváltást követő választásokon a kisgazdák egy középpárt nagyságú formációt voltak képesek produkálni –, azt a Fidesz-kormány négy éve eltüntette.
Majd a másik koalíciós partnerrel, az MDF-fel is leszámoltak. Velük volt a legkönnyebb dolguk. Az MDF önhittségében nem vette észre, hogy a Fidesz kihúzza alóla elvehetetlennek hitt szavazóbázisát, s mire észbe kapott, számára már csak a kétségbeesett és értelmetlen próbálkozások szánalomra méltó lehetőségei jutottak. A Fidesz ezenközben hibátlanul elsajátította a jobboldali frazeológiát, de hatalom-kezelési technikáiban jócskán maradtak balliberális elemek, mégpedig ezeknek az eszmeiségeknek a legkevésbé sem vonzó változatában.
2016. 02. 19. (XX/07)
