Az úgynevezett Horthy-korszakot ma sokkal inkább ideológiai és aktuálpolitikai szempontok szerint próbálják átértékelni. Vagy pontosabban: felértékelni, netán felmagasztosítani. És ezért nemcsak Lázár Jánosnak lesz még dolga a közeljövőben ezzel a jelenséggel, hanem a kormánypárt más korifeusainak is; hiszen kiszámíthatatlan, mi minden történhet még a kormányzó céltudatosan forszírozott kultuszának jegyében. Könnyen belátható, hogy ez az „alulról jövő kezdeményezés" sokak számára kedves a jobboldalon, és bár látszólag spontán ötletek révén jelenik meg a nyilvánosság előtt, valójában az adott politikai oldal mélyebb identitásigénye táplálja. Előre látható, hogy a szobor-állítások és emléktábla-felújítások szaporodni fognak, és lesznek különféle gyűlések, felvonulások, ilyen-olyan helyi demonstrációk, amelyek résztvevői a magyar dicsőség megtestesüléseként ünneplik az egykori lovastengerészt, egyszersmind azonban provokálva mindazokat, akik ezt a parádét erős ellenérzéssel figyelik. Utóbbiak ugyanis nemkülönben érzelmi alapon ítélik meg Horthy tevékenységét, de „reneszánszának" szorgalmazóival ellentétben legkevésbé sem a kellő történelmi ismeretek híján.
Mert ezt a különbséget fontos érzékelni. Tudniillik az újraértékelők jobbára csak azon az áron tudják felvállalni az első világháború otrantói flottaütközetének hősét, a kommün bukása utáni „országmentőt", hogy jótékonyan fátylat borítanak későbbi hibáira és bűneire; a 2. hadsereg értelmetlen oroszországi feláldozására, a revíziós politika következtében mind erősebb német orientációra, a jogfosztó törvényekre, a több mint négyszázezer magyar zsidó állampolgár elhurcolásának hathatós támogatására, az elpuskázott kiugrási kísérletre, a nyilas hatalomátvétel szentesítésére. Igen, Horthy uralmához ártatlanok százezreinek vére tapad - és ezt a tényt nem lehet semmiféle történelmi relativizálással, a korabeli világpolitikai kényszerekre való hivatkozással elfedni, avagy mentegetni: a kormányzó történelmi teljesítménye nem „ellentmondásos", hanem vállalhatatlan örökség egy alkotmányos polgári demokráciában.
A kérdés tehát az, mégis miért ez a felhorgadt igyekezet a jobboldalon; miért, hogy ha a hivatalosság nem is táplálja, de megfékezésére, leállítására sem vállalkozik - noha az újkeletű kultusz táplálói egyelőre kisvárosi fideszes polgármesterek, illetve önkormányzati és parlamenti képviselők, akik egyébiránt felettébb irányíthatónak bizonyulnak. Horthy kultuszának legerősebb motivációi természetesen elsősorban a szélsőjobb köreire jellemzők, minthogy ezek számára az ő rendszere mindenestül elfogadható, mi több, mintaadó a jelenben. A mai ultraradikalizmus természetének tökéletesen megfelel a történelmi rasszizmus, a revizionista indulatkultúra, a fehérterror teljes eszköztára. Ezért ezek a csoportok mellszélességgel vállalják a horthysta hagyomány túlnyomó részét - legfeljebb azt fájlalják, hogy a kormányzó - amikor már jó pontot remélt szerezni a győzelemhez közeli szövetségeseknél - végül megakadályozta a budapesti gettó deportálását.
2012. 05. 25. (XVI/21)
