Az IMF vezetője persze azért gondolja, hogy tárgyalópartnere minimum a pénzügyekért felel, mert olyan egyezkedésekre, amelyekre ő készül, azt a minisztert szokás delegálni, aki a végül megkötött szerződés betartásáért személyes garanciát is vállalhat. Felleginek erre semmiképp nem lesz módja, hiszen a nemzetgazdasági miniszter az a Matolcsy György, akivel viszont – a jól értesült rossznyelvek szerint – a valutaalap nem óhajtott egy asztalhoz ülni.
Madame Lagarde valószínűleg nem érti, hogyan lehet nemzetgazdasági miniszterként megtartani azt az embert, aki korábbi, meglehetősen sértő megnyilatkozásai miatt épp azzal a nemzetközi szervezettel nem tárgyalóképes, amelytől az általa felügyelt nemzetgazdaság a mentőövet várja – dehát aligha ez az egyetlen, külföldi elme számára felfoghatatlan sajátossága a magyar kormányzatnak. Ha Fellegi megy meghallgatni az IMF feltételeit, hát neki fogják elmondani, mit kérnek cserébe a hitelért. És ha hinni lehet a máris kiszivárgott információknak, természetesen elsősorban gazdasági változásokat, hiszen ez az intézmény mindenekelőtt abban érdekelt, hogy sikerüljön helyreállítani a magyar kormány piaci hitelességét. Tehát a majdani, úgynevezett készenléti konstrukció alapján rendszeres, negyedévenkénti felülvizsgálat ellenőrzi majd, betartják-e a nyilvánvalóan szigorú vállalásokat Orbánék. Most mindenesetre úgy tűnik, hogy ebbe a kontrollba kénytelenek lesznek beletörődni, mert egyszerűen olyan helyzetbe taszították saját magukat – meg persze az országot –, hogy nem maradt más választásuk. Legalábbis, ha nem akarnak államcsőddel bukni; és csak remélhetjük, hogy ez a veszély felülírja a kétharmados dölyföt.
Nem véletlen azonban, hogy Fellegi Tamás Amerikába érkezésének másnapjára, vagyis e hét keddre, a vitathatatlan tekintélyű Washington Post szerkesztőségi vezércikket időzített – és óva inti az Európai Uniót attól, hogy kizárólag a gazdaságot érintő kérdésekre korlátozza a magyar kormánnyal szemben támasztott követeléseit. Az írás leszögezi, hogy nem elég egyedül a jegybanktörvény dolgában visszavonulásra bírni Orbán Viktort; noha Olli Rehn pénzügyi biztos csak ezt nevezte meg a tárgyalások megkezdésének előfeltételeként.
A Post hangsúlyozza, hogy egyszersmind „vissza kell szorítani Orbán úr hatalomkoncentrációját is”, vagyis mindazokat a törvényeket felül kell vizsgálni, amelyek nem egyeztethetők össze az emberi jogokkal, valamint kiiktatják a fékek és ellensúlyok jogállamban nélkülözhetetlen rendszerét. Magyarország a lap szerint már leginkább az orosz és belorusz autokráciákra hasonlít, mert a „jobboldali, nacionalista kormány támadást intézett a demokratikus rendszer ellen”. E kemény bírálat konklúziója: ha az Európai Unió eltűri ezt egy tagállamában, azzal megsérti saját szabályrendszerét.
A Washington Post nyilvánvalóan azért figyelmezteti Brüsszelt, mert mint ismeretes, az IMF-hitelmegállapodások kizárólag az unió politikai ajánlásaival és jóváhagyásával jöhetnek létre. Tehát a szerkesztőség álláspontja szerint a valutaalapnak ajánlatos úgy öszeállítania a magyar kormány számára felkínált feltételrendszert, hogy az túllépjen a pusztán gazdasági és pénzügyi szempontokon. Az IMF segítségét igenis alapvető politikai változásokhoz kell kötni, amelyeknek érinteniük kell az új alkotmány meghatározó pontjait is.
Ne legyenek kétségeink: ebben a vezércikkben az amerikai külügyminisztérium gondolkodásmódja köszön vissza. De nem csak az; hasonló értelemben ír az európai lapok jórésze – mégpedig minden fideszes híreszteléssel ellentétben, bizony a nagy konzervatív orgánumok is. Sőt: a mainstream európai politika jó néhány tekintélyes szereplője is sürgeti, hogy az unió bizottsága, illetve maga a szövetség parlamentje, mi több, az egyes kormányok úgyszintén határozottan lépjenek fel Orbán diktatórikus törekvései ellen. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Brüsszel rendelkezésére álló, nem túlságosan erős jogi szankciókon kívül mindenekelőtt használják a gazdasági nyomás hathatós eszközeit. Még prózaibban fogalmazva: egy fillért se adjanak az orbáni autokrácia fenntartására.
Az unió persze nehezen szánja rá magát, hogy akárcsak az IMF-hitelt par excellance politikai feltételekhez kösse. Ez ugyanis nyílt konfrontációt jelentene a magyar kormánnyal, és tartanak tőle, hogy egyrészt az európai Néppárt ódzkodna lemarni Orbánt, másrészt ő sem volna képes teljes belpolitikai hátraarcot csinálni, mert ez a bukásával volna egyenértékű. A bürokraták amúgy sem szeretik kiélezni a konfliktusokat; ezúttal is azt remélik, hogy Orbán Viktor némi engedményei elegendők lesznek fenntartani azt a látszatot, hogy Brüsszel keményen kiállt az uniós normák védelmében.
A magyar miniszterelnök pedig ugyanerre számít. Hogy közös érdek a tessék-lássék kiegyezés – végtére senkinek nem lehet az a célja, hogy Magyarország „bedőljön”. Itt van a görögök, a spanyolok, az olaszok és a portugálok sokkal nagyobb gondja; kinek hiányzik, hogy még egy kelet-közép európai ország is feliratkozzon a csődvárományosok listájára. Ezért Orbán úgy kalkulál, hogy végül hajlandóak lesznek megalkudni vele a kölcsönös maszatolás jegyében.
Ebben a számításban kétségkívül van egyfajta logika. De éppen az euroatlanti közvélemény – és egyik legfőbb alakítója, a média – láthatóan mégsem engedi, hogy ez megtörténjen. Elvszerű és a közösségi normáknak megfelelő magatartást vár el Brüsszeltől. Az utóbbi hetek publikációi egyértelműen arra vallanak, hogy nem fogja elnézni, ha opportúnus politikusok netán megpróbálnák lehetővé tenni az orbáni rendszernek, hogy a Nemzetközi Valutaalappal finanszíroztathassa az alkotmányos jogállam lebontását.
2012. 01. 13. (XVI/02)
