Mondjuk ki: rettentően nagy áldozatokat követelt az ország lakosságának túlnyomó részétől. A veszteség súlyos ezermilliárdokra rúg – és mindez azért történt, mert a kormányfő, miniszterével egyetemben megpróbálta elhitetni „a magyar emberekkel”, mi több, a világgal, hogy létezik „unortodox” gazdaságpolitika, egyfajta sajátosan magyar út, aminek a végén ott a külön bejáratú magyar Kánaán.
Aztán négy nap elegendő volt a nagy hátraarchoz; hétfőn Matolcsy még közölte a parlamentben, hogy „mi az IMF ellen hangoljuk a politikánkat”, majd pénteken bejelentette a kapitulációt. Elismerte, hogy a Valutaalap nélkül nem tudja fenntartani az ország iránt azt a minimális befektetői bizalmat sem, ami nélkülözhetetlen a talpon maradáshoz. Hiába adta elő még a hét közben is nagy mellénnyel a kormányszóvivő, hogy a hitelminősítőknek nincs jogosítványuk egyes országok megítélésére, legfeljebb vállalatokat vizsgálhatnak, és azt is rosszul csinálják – amikor Matolcsy György mégis megsejdítette a gyorsan várható leminősítést, oly hirtelen tette le a fegyvert, hogy az IMF-et elfelejtette előbb értesíteni, mint a hazai nyilvánosságot.
Meg kell adni azonban, hogy szombat reggelre a miniszter összeszedte magát. Megjelent a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán, és Siker a Kárpát-medencében címmel előadást tartott a saját gazdaságpolitikájának diadaláról. Eközben egymás után jelentek meg a külföldi sajtókommentárok, amelyek nemhogy nem rótták fel a miniszternek a száznyolcvan fokos fordulatot, hanem üdvözölték, hogy megjött az esze. Persze nem mulasztottak el élcelődni a komikus magyar kommunikáción; azon a rendületlen sikerpropagandán, amit Orbán Viktor is folytatott a rádióban, aztán átvett és továbbfejlesztett valamennyi kormánypárti megszólaló. De a nemzetközi elemzőket ez a belpolitikai felhasználásra szánt hamisság nemigen érdekli; ők azt a tényt értékelték, hogy az IMF-fel kötendő majdani megállapodás híre javítja a forint árfolyamát, vagyis már önmagában stabilizáló tényezőként hatott.
Az Economist tömören azt írta, hogy Matolcsy „szerencsejátéka” megbukott. A kifejezés egyszerre találó is, meg nem is. Abban az értelemben helyénvaló, hogy a szerencsejáték mindig hazárd, a gazdaságpolitikában pedig szükségképp a felelőtlenség szinonimája. Másfelől viszont az, amit Matolcsy – és tőle elválaszthatatlanul Orbán – tett, rosszabb volt, mint egy szerencsejáték, mert abban azért a játékosnak van némi esélye a nyerésre. Míg az „unortodox” megoldások eleve esélytelenek voltak. Ugyanis a világgazdaság részeként értelmetlen függetlenségi háborút folytatni annak törvényszerűségeivel szemben. Kivált egy természeti erőforrásokkal nem rendelkező, tőkeszegény, exportorientált, nyitott gazdaság nem hirdethet saját szabályokat, hiszen mindazok, akiktől az elvárt befektetői részvétel, a munkahelyek többsége és a hitelezés függ, a nemzetközi piac és a fiskális politika ismert kívánalmai szerint viselkednek. Aki itt azt akarja elhitetni az emberekkel, hogy olyan kormányra van szükségük, amelyik „nem szokványos” törvényeivel elhozta a jogbizonytalanság, a kiszámíthatatlanság és a bizalomvesztés korszakát a gazdaságban, az egyszersmind romlásba is dönti azt a gazdaságot. Az Orbán-kormány pontosan ezt tette. Mondhatnánk, ugyanakkor természetes, hogy nem akarja elismerni. Melyik kormánytól várható el, hogy saját nyakára tegye a kést?
Ám a teljes, kíméletlenül radikális, „feltáró jellegű” önvád meg a hibáknak és tévedéseknek egyfajta racionális számbavétele között nagy különbség van. Igen, az kétségtelen, hogy ilyen hosszú tévútról nem lehet politikai veszteség nélkül visszatérni; a Fidesz támogatottsága azonban már eddig is folyamatosan gyengült, hiszen a legkülönfélébb eufemizmusokkal helyettesített kemény megszorítás mindinkább érezteti a hatását. A makacs hazudozás egy ilyen nyilvánvaló kudarc után nem segít – ellenkezőleg: tovább rontja a kormánypárt helyzetét, és még azok előtt is hitelét veszti, akik amúgy ideológiai elkötelezettjei. Kicsit is okos politika nem ássa egyre mélyebbre maga alatt a gödröt, hanem megpróbál egyenes beszédbe bocsátkozni a társadalommal. Ehhez persze mentalitást kellene váltani, fel kellene adni a dölyfös hiúságot, és nem mímelt, hanem valódi szolgálatként kellene felfogni a kormányzást. A Fidesz erre mindeddig nem mutatott semmi hajlandóságot; Orbán a legkevésbé, de a párt többi korifeusa sem.
Csakhogy itt az ideje felfogniuk, hogy vízválasztóhoz érkeztek. Kiröhögtethetik magukat az olyan idétlenségekkel, mint amilyen a mostani győzelmi propaganda megannyi mulatságos panelje; megpróbálhatnak „az elrugaszkodás évéről” meg a „növekedési csatáról” halandzsázni, előadhatják, hogy az IMF-hez a szakadatlan sikerek közepette fordultak, mert kellene azért egy „lebegő védőháló” – de mindez már csak kétségbeesett kommunikációs utóvédharc. És ráadásul nem is biztosítja a főerők visszavonulását. Mert nincs hová visszavonulni; az a bázis, amit elképzelnek maguknak, már nem létezik. Nem lehet többé ugyanúgy politizálni, mint eddig: az istenadta nép rájött, hogy átverték, és ha semmi megbánást nem tanúsítanak, ha semmit vissza nem vesznek a mértéktelen arroganciából, végképp hátat fordít nekik.
És akkor mindegy, milyen lesz az új választási rendszer, mennyire szabják magukra, aszerint, hogy akár alacsony részvétel mellett is elsöprő választási győzelmet arathassanak. Az általános elkeseredettség parttalan dühhé változik. És a dühös ember bárkire leszavaz, csakhogy tőlük megszabaduljon.
Vigyázat: nem utolsósorban a szélsőjobbra.
2011. 11. 18. (XV/46)
