Ha a miniszterelnök ámokfutó gazdaságpolitikájának csak a korábban nagy mellénnyel „kipaterolt” nemzetközi szervezet visszahívása vethet véget, akkor ám legyen – ennek bekövetkezte persze azt is jelentené, hogy Magyarország a szakadék legszélére került, és ez az állapot mindannyiunknak nagyon sokba fog kerülni. Jóval többe, mint amennyibe már eddig is. Mindennek ellenére alighanem ma már valamennyi elemző úgy véli, legyenek bár az IMF várható feltételei minden korábbinál szigorúbbak, a szervezet korántsem hozna olyan megszorításokat, mint amilyeneket Orbán és Matolcsy az éppen ellene folytatott „szabadságharc” jegyében nyomott és nyomna le még ezután is a lakosság torkán.
Tudniillik a Valutaalap nem az „unortodox” megoldások révén hozná egyenesbe a fiskális politikát, hanem a piaci törvényszerűségeknek megfelelően. Ha a németek vagy a franciák nem találták még fel a maguk forradalmi eszközrendszerét, akkor talán nem nekünk kellett volna próbálkoznunk vele. Sajnos, Orbán mégis megtette. És alig több, mint másfél év után itt a drámai eredmény: a világ nem hisz a jogbizonytalanságot előidéző magyar kormánynak. Nem bízik a gazdaság növekedésében, nem látja, mitől indulna be a hitelezés, nem tudja, miként teljesülhetnek egy olyan költségvetés feltételei, amely már jövő évi hatályba lépése előtt arról ismerszik meg, hogy irreális számokkal operál.
A kormány kommunikációja azonban rendületlenül kitart a szakadatlan győzelmi jelentések mellett; sőt, minap maga a miniszterelnök közölte a sajtóval, hogy „példátlan sikereket” könyvelhetünk el. Hiszen – úgymond – 2012-ben teljesíteni fogjuk a három százalék alatti hiánycélt, és Svédországon kívül egyedül mi csökkentjük az államadósságot. Ez a bejelentés persze nem annyira igaz, mint amennyire manipulatív. Az Európai Bizottság prognózisa éppenséggel megkérdőjelezi a hiánycél teljesíthetőségét, mert nem látja az ahhoz szükséges gazdasági kondíciókat; az államadósságot is csupán a magánnyugdíj-pénztárak egyszeri elkonfiskálásából sikerült leszorítani, de a forint árfolyamának romlása miatt máris növekszik. Magyarán: a kormányfő voluntarista szándéknyilatkozatai félrevezetik a lakosságot, és leplezni igyekeznek mind a jelenlegi valós helyzetet, mind a valószínűsíthető fejleményeket. Az állam polgárait – feltéve, hogy hisznek Orbán Viktornak és a szakadatlanul kamufláló szóvivőinek – váratlanul és felkészületlenül éri majd az újabb súlyos krízis. Kérdés ugyanakkor, hogy vajon mit tehetnének az emberek, ha az igazat mondanák nekik.
Édeskeveset. A legtöbben nem lennének képesek elkerülni, kivédeni a személyes károkat, hiszen nincs valutára konvertálható forintjuk, az árfolyamveszteségről nem is beszélve. A magyar lakosság jobbára tehetetlen kiszolgáltatottja a tőle független körülményeknek, a képtelen gazdaságirányítás következményeinek. Legfeljebb arra telik tőle, hogy egyre romló viszonyai alapján levonja a megfelelő politikai konzekvenciákat. Orbán és köre tehát ezt akarja mindenáron elkerülni – mert tudván tudják, hogy ha őszinte, mondhatni „feltáró jellegű” vallomást tennének az ország színe előtt, visszafordíthatatlanul és rendkívüli gyorsasággal vesztenék el maradék támogatottságukat is. Ezért hát folyvást, és úgy tűnik, egyre kétségbeesettebben tagadják a kudarcot, hárítják maguktól a felelősséget, és gátlástalanul vádaskodnak: igen, az elemzőket, a hitelminősítőket, a közgazdászokat okolják mindazért, amit saját elvakultságuknak „köszönhetnek”.
A kormány képviseletében sűrűn megszólaló tisztségviselők naponta adják elő a történtek tragikomikus értelmezéseit; feltehetően abban a meggyőződésben, hogy a nyilvánosság félrevezetésének cinikus, kitartó kísérlete még ideig-óráig átlendíti őket a „túlpartra”. De hát ez hiú remény, hiszen nincs túlpart. Legfeljebb hetek, talán hónapok vannak még hátra, és eljő az ítélet napja. Magyarországot leminősítik a bóvli kategóriába, és akkor nincs tovább; a nagy nemzetközi befektetési alapok kényszerűen, megfelelve saját szabályzatuknak, megkezdik pénzeszközeik kivonását. A kormány pedig késve ugyan – vagyis újabb veszteségeket okozva –, de mégiscsak megkéri szépen az eleddig lepocskondiázott IMF-et, volna szíves védőernyőt tartani fölénk.
Ennek a mindinkább elkerülhetetlen lépésnek a következménye annál is sokkal súlyosabb belpolitikai hitelvesztés lesz, mint ami az Orbán-kormányt azáltal érte volna, hogy már jóval korábban vagy akár mostanában elszánta volna magát az egyenes beszédre. Persze a presztízs, az imázs, a karizma mindenképp oda – de hát abból a slamasztikából, amibe belemanőverezték magukat és mindannyiunkat, büntetlenül már nem lehet kikerülni. A Fidesz-kurzusnak egyedülálló lehetősége nyílt arra, hogy minden vonatkozásban konszolidálja az országot; „csak” mentalitást, módszertant, hatalmi koncepciót kellett volna váltania. Minderre kísérletet sem tett. A kétharmados parlamenti fölényt úgy értelmezte, mint felhatalmazást egy radikális társadalomátformáló offenzívára. Kizárólag a hatalomtechnikai agresszió bűvöletében gondolkodott, mégpedig – Bitó László pontos definíciójával – a „szakrális nacionalizmus” szellemében. Ám semmiféle releváns gazdasági koncepciója nem volt, legalábbis azon kívül, hogy a kormányváltás után mindjárt emelte volna a költségvetési hiányt. Amikor Brüsszel ezt nem engedte, dacos adócsökkentésbe kezdett, amit viszont a gazdaság teljesítménye nem ellentételezett. Ettől kezdve Orbán kényszerpályára került. Szemellenzős akarnoksága kevés ahhoz, hogy felülírja a piac kérlelhetetlen természetét.
A személyes politikai árat előbb-utóbb tehát meg kell adnia. Minél előbb vállalja, annál inkább mérsékelheti az egész ország kárát.
2011. 11. 18. (XV/46)
