Ennek azonban volt némi akadálya. A magyar miniszterelnök tárgyalópartnerei – akik tudvalevően a világ legnagyobb befektetési kontingensei felett rendelkeznek –, ha a pénzüket valahol fialtatni szándékoznak, akkor a kiválasztott térséget nyilván a lehető legalaposabban felmérik az esélyek és kockázatok szempontjából. Úgyhogy mire Orbán Viktor az arab országba érkezett, vendéglátói jobban ismerték a magyar viszonyokat, mint ő maga. Tudták például a 2012-re tervezett költségvetés sarokszámait, tisztában voltak a forintnak az utóbbi hónapokban tapasztalható árfolyammozgásával, pontos fogalmuk volt az állampapírok úgynevezett CDS-felárának folyamatos emelkedéséről, megvizsgálták, milyen következményei lehetnek a devizahitelben eladósodottak számára felkínált, rögzített árfolyamú végtörlesztés lehetőségének, nem utolsó sorban pedig értesültek róla, hogy gazdasági növekedésünk gyakorlatilag leállt.
Valószínűleg nemigen értették, hogy amikor az euró jelenleg a háromszáz forintot közelíti, miért tervezték a költségvetést 268 forintos árfolyamon. És egyáltalán: a szaúdi elemzők tanácstalanul állhattak egy olyan prognózis előtt, amelynek valamennyi meghatározó adatáról ordít, hogy köszönő viszonyban sincs az előre látható gazdasági-pénzügyi folyamatokkal. Az ő számukra feltehetően rejtély maradt, hogy Magyarország kormánya miért tesz közzé olyan számításokat saját várható teljesítményéről, amelyeknek beteljesülése már ismertetésük pillanatában sem remélhető. A szaúd-arábiai politikusok minden valószínűség szerint arra a következtetésre jutottak, hogy Orbán Viktor ugyanúgy lenézi őket, mint a magyar állampolgárokat. Róluk sem feltételezi, hogy elemi ismereteik vannak a gazdasági összefüggésekről, és azt hiszi, hogy nem tudnak számolni.
Ez bizonyára fájt a szaúdiaknak. De meglehet, jóhiszemű emberek lévén azért mégis megkérdezték a magyar kormányfőtől, hogyan képzeli a másfél éven belül „nagyon megerősödő” versenyképességünket, ha minden nemzetközi elemzőközpont a GDP további csökkenését vetíti előre, ha a több mint ezermilliárdos költségvetési lefaragás következtében az állami ellátórendszerek lényegében működésképtelenné válnak, ha a bankszektor befagyasztja a hitelpiacot. Erre Orbán Viktor pedig bizonyára azt felelte, hogy csapataink szakadatlan harcban állnak az államadóssággal, a bankokkal meg az Európai Unióval, és már közel a győzelem.
Nem tudni, kielégítette-e ez a karakán válasz a potenciális szaúdi befektetőket, de a hagyományos arab udvariasság mindenesetre azt mondatta velük, hogy ha így áll a helyzet, a legjobbakat kívánják, és remélik, Orbán miniszterelnök úr minden vágya teljesülni fog. Azon ugyan kicsit felkapták a fejüket, hogy jókívánságaikon felbuzdulva a magyar miniszterelnök még rálapátolt vérmes jóslataira, és közölte a hercegi karral, hogy öt-tíz éven belül az európai fejlett gazdaságok szerepét átveszik Közép-Európa országai: itt lesz az igazi fellendülés. Mindazonáltal nem jött hír arról, hogy ennek a revelatív értesülésnek a hatására Szaúd-Arábia legott megkezdte volna gazdasági érdekeltségeinek átpozicionálását; úgy tűnik, egyelőre nem szándékozik megválni sem német, sem francia portfólióitól, mert bár Orbán Viktor jövendölése bizonyára elgondolkodtatta őket, de azért inkább Jim Rogersre hallgatnak.
Ő az a globális nagybefektető, aki épp a napokban fejtette ki, hogy Kelet-Közép-Európa a közeljövő legkockázatosabb régiója; itt a legnagyobb a gazdasági összeomlás eshetősége, sőt, a káosz veszélye. Rogersről tudni kell, hogy évekkel korábban prognosztizálta a 2008-as krízist, és megállapításai – sajnos – általában helytállóak.
Ezzel szemben a szaúdi tárgyalók nem feledkezhettek meg arról a tényről, hogy Orbán Viktor eddigi elképzelései a gazdaságról – enyhén szólva – nem kaptak maradéktalan visszaigazolást. Ellenzékben szünet nélkül ostorozta riválisainak hiánynövelésre alapozott gazdaságpolitikáját, majd amint hatalomra került, elment Brüsszelbe, és megpróbálta elfogadtatni az unióval a magyar hiánycél megemelését 3,8-ról 7 százalékra. Amikor ez nem ment, úgy akarta növekedési pályára állítani a gazdaságot, hogy egykulcsos adót vezetett be, amivel mintegy ötszázmilliárdot vett ki az államkasszából, anélkül hogy a belső fogyasztás beindult volna. A hirtelen támadt – ám minden mértékadó szakértő által megjósolt – lyukat különadókkal tömte be, miáltal emelkedett az élelmiszer és a lakossági szolgáltatások ára, a vállalkozások pedig nem jutnak hitelhez. Mindennek fényében Szaúd-Arábia illetékes gazdasági emberei nyilván megmosolyogták a magyar miniszterelnök utópisztikus elképzeléseit, de – mint már utaltunk rá – tradicionális udvariasságuk visszatartotta őket attól, hogy kételyeiknek hangot adjanak.
Így aztán semmi akadálya sincs annak, hogy a kormányzati kommunikáció rendkívül sikeres és a jövőben minden bizonnyal gyümölcsöző rijádi tárgyalásokról tudósítsa a magyar nyilvánosságot. Konkrétumokról ugyan nem beszélnek, de nincs kétségünk afelől, hogy nemsokára termékeny megállapodásokra kerülhet sor különböző invesztíciók tárgyában – persze, arról fogalmunk sincs, hogy sajátos gazdasági klímánk és egyre izmosodó versenyképességünknek még az eddiginél is gondosabb felmérése után milyen kamatokról szólnak majd a mesés szaúdi ajánlatok.
2011. 10. 07. (XV/40)
