Orbán persze mindent másként nevez, mint ami valójában. Azt eddig is tudtuk, hogy megszorításokról hallani sem akar, ehelyett folyvást megújításról és átszervezésről beszél – és ehhez most is tartotta magát. „Megfordítjuk Magyarország sorsát” – mondja, mégpedig „számot vetve a realitásokkal”, és persze „hősi pózok nélkül”, de azért „tűzön-vizen is”. Ezt a retorikát alapvetően a belső ellentmondások zilálják szét: a szónok egyfelől áhitatosan szerénykedik, és a valóság iránt elkötelezett vezetőként próbálja értelmezni saját habitusát, másfelől mellfeszítve kijelenti, hogy „Magyarország háborúban áll az eladósodottsággal és a munkanélküliséggel”. És még hozzáteszi, hogy itt nem egyszerű „kihívással avagy problémával” állunk szemben, hanem magával az „ellenséggel”. Ez a fogalomhasználat ráerősít az eddig is hangoztatott „gazdasági szabadságharc” szlogenjére; immár háborúzunk az ellenséggel, és ennek megfelelően „mindent megváltozatunk” és „minden gátat lebontunk”.
Mi ez, ha nem hősi póz? Orbánnak szüntelenül a „kétharmados forradalom” frontján kell tartózkodnia, mert ezzel reméli legitimálni mindazt, amit eddig művelt, és amit meglehetős elégedettséggel így indokol: „megértettük a különleges idők szavát”. Ezekre a terminus technicusokra azért van szüksége, hogy igazolja egyebek között az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozását, a magánnyugdíjak elkonfiskálását, a válságadók kivetését, a visszamenőleges hatályú törvényalkotást – noha minderre az évértékelőben egyetlen utalás sem hangzik el. De nyilvánvaló, hogy a háborús állapot emlegetése meg az összeomlóban lévő világrend makacs vizionálása arra való, hogy felmentést adjon a „szokványos” politikai megoldások alól. Orbán minden erőfeszítése arra irányul, hogy bebeszélje a „magyar embereknek”: neki nem kisebb a küldetése, mint hogy új világot teremtsen a régi romjain. És természetesen nem kizárólag az itthoni romokra utal; az ő látomásában az egész Nyugat omlott össze, dőlt gazdasági és társadalmi dugájába.
Ez hamis szuggesztió. A válság megmutatta ugyan, hogy a tőkés pénzügyi szisztéma ellenőrzési mechanizmusai komoly reformálásra szorulnak, de senki nem vonja kétségbe a szabad piac és a tőzsde meghatározó szerepét, még akkor sem, ha egyes kormányok veszélyes mértékű deficittel küszködnek. Orbán tehát közölheti velünk, hogy amit az elmúlt húsz évben itt „nappal felépítettünk, az éjjel leomlott”; következésképp a pusztában élünk, és mindent a semmiből kell létrehoznunk, de ettől még a globális rendszer, korrekciókkal bár, de köszöni szépen, működik.
A miniszterelnöknek azért van szüksége a világméretű katasztrófa ideológiájára, hogy erősíthesse az „egyedül vagyunk” drámai érzetét, és kijelenthesse: magányos építkezésünk módjára, eszközeire nézve senkitől nem fogadunk el észrevételeket, netán bírálatokat – ha eddig netán oda is figyeltünk az „Amerikából, Párizsból, Brüsszelből, Londonból” érkező véleményekre, ezentúl „akár tetszik a világnak, akár nem”, csak a „saját józan eszünkre” hallgatunk. És tesszük ezt a „szerénység, a visszafogottság, a gőgnélküliség és a mértéktartás” jegyében. (Hát igen, ilyenkor szokás pestiesen felsóhajtani: hogy le nem szakad a plafon! Orbán és a mértéktartó szerénység, amint karbaöltve sétálnak…)
A populista képlet szerint immár végrehajtottuk a gazdasági fordulatot, most következhet a részletes intézkedési tervek kivitelezése. Az elmélet akár megnyerő is lehetne, ha a gyakorlatban nem feszítené némi ellentmondás. Ha ugyanis a gazdasági fordulat már végbement – mint azt Orbán állítja –, akkor miért csak ezután kerül sor részletes kimunkálására? – mint azt ugyancsak Orbán állítja. De ne kekeckedjünk, mert annak köszönhetően, hogy „nem hallgattunk senkire”, a világban egyre inkább „pozitív példaként” emlegetnek minket, és „széles körben elismert tény, hogy visszatértünk a versenyképes országok közé”.
Vajha mindez igaz volna. De nem az, sőt: a nemzetközi szervezetek értékelése szerint a miniszterelnök által annyit magasztalt gazdaságpolitikai fordulat komoly aggályokat kelt, nota bene, épp azért, mert változatlanul nem vagyunk elég versenyképesek; az ahhoz elengedhetetlen növekedést ugyanis nem tudtuk produkálni. Ezt paradox módon maga Orbán is elismeri beszéde második felében, amikor a jövőről szólva azt mondja, kevés lesz az eddigi erőfeszítés, és a továbbiakban „turbódízel befecskendezésre” lesz szükség a kormányzati munkában. Egyszersmind figyelmeztet, hogy a veszélyhelyzet még nem múlt el, és kívánatos eredmények még hátravannak. Ez utóbbi megállapítását némely elemzők rögvest önkritikaként értelmezték, holott Orbán csupán a szokásos „vért és könnyeket” ígérte; utóbbi szónoklatai záróakkordjaként ez a motívum buzdítás gyanánt jelenik meg, mert jól tudja, hogy tekintettel a kurzus bizonytalan kimenetelű tervezeteire, a Kánaán gyors eljövetele helyett inkább olyan zord időket kell kilátásba helyeznie, amelyek a kormányzás heroizmusát igénylik.
Az orbáni évértékelés ezért olyan, mint a kétfenekű bőrönd. Felső rekeszében sorjáznak a sikerpropaganda kacatjai, alatta pedig a kérlelhetetlen tények. Hiszen a felmérések tanúságával Orbán is tisztában van: egy évvel hatalomra kerülése után politikájának nemhogy kétharmados, de még egyszerű többsége sincs; a választók túlnyomó része csalódott, és ellene fordult. Persze, a Millenárison tudomást sem vett ezekről az adatokról – ellenkezőleg: továbbra is úgy beszélt, mint akinek töretlen a támogatottsága. Mégis, legalább a hangsúlyaiból kiérződött, hogy látja: a falra már felírták a jelet.
2011. 06. 03. (XV/22)
