hetilap

A mai Magyarországon az embert mindinkább hatalmába keríti az érzés, hogy az intézményesített idiotizmus világában él. Egyfajta speciális bolondokházában. Ahol a legtöbben a kiszolgáló személyzet tagjaiként működünk – alkalmazottai vagyunk az államnak, amelyet olyan politikusok irányítanak, akik egyszersmind az ápol­tak szerepét játsszák. A mi dolgunk, hogy meghallgassuk őket, bármit is beszélnek, és úgy tegyünk, mintha értelmes, racionális és a valóságban gyökerező mondandójuk volna; holott pontosan tudjuk, hogy jobbára összevissza szövegeiknek nincs kohéziója, s legfeljebb arra valók, hogy hamis látszatokat teremtsenek. Ők kamuflálnak, és imitálják a kormányzást, mi meg színleg elfogadjuk mindezt, elemezzük a kommunikációjukat, és úgy teszünk, mintha még találhatnánk benne valamit, ami a realitásokra emlékeztet.Amikor például Matolcsy György a Széchenyi Klub keddi ülésén megint előadta, hogy gazdasági szabadságharcot folytatunk, sőt: „élet-halál harcot” vívtunk az IMF-fel, míg végül sikerült „kipaterolni” azt az országból – nos, akkor méltán vontuk le a nemzetgazdasági miniszter szavaiból azt a következtetést, hogy a totális őrület immár fokozhatatlan. Matolcsy ugyanis nem színészalkat, hanem prófétai figura; nem alakít, hanem átszellemül, végzetesen önmaga hatása alá kerül, s láthatóan elhiszi a saját vízióját. És ez sokkal rosszabb, mintha cinikusan hazudna, mert utóbbi esetben volna rá némi esély, hogy előbb-utóbb jobb belátásra tér, és a körülmények kényszere alatt lényegi korrekció­kat hajt végre.Fájdalom, erre nem számíthatunk. A miniszter minden jel szerint végleg elvesztette a valóság érzékelésének képességét, s ezért a legcsekélyebb gátlás nélkül képes kiállni egy olyan szakmai közönség elé, amelynek egyedei tökéletesen tisztában vannak a kormányzati szintre emelt koncepció hamisságával. Legfeljebb ők is részt vesznek a játékban; úgy tesznek, mint a sárga házban, ahol nem illik kétségbe vonni a magát Napóleonnak képzelő beteg téveszméjét. Mert mit is mondhatnának, amikor Matolcsy prosztó hangon ül diadalt a Valutaalap felett?  Persze, már csak az önbecsülés okán is felállhatna valaki a publikum soraiból, és emlékeztethetne arra, hogy az IMF a legnagyobb baj idején dobott nekünk mentőövet, mégpedig nem ellenünkre, hanem a mi kérésünkre; és a készenléti hitelről csak akkor mondtunk le, amikorra képesek lettünk a piacról finanszírozni magunkat. Valaki elmondhatná, hogy szó sem volt itt semmiféle „kipaterolásról” – Matolcsy arrogáns nagyképűsködésével szemben az igazság az, hogy az új kormány azért nem hosszabbította meg az IMF-szerződést, mert szükségtelenné vált: Bajnaiék ugyanis már korábban megszilárdították a befektetői bizalmat.De hát az egybegyűltek tapintatosan hallgatnak, és Matolcsy tovább veri a mellét. „Megtettük és jól jártunk” – mármint azzal, hogy megmutattuk: van élet az IMF-en kívül –, és „saját utunkon, saját ütemezésünkben tudjuk csökkenteni az államadósságot”, mondja dölyfösen, hangsúlyozva az adósságcsökkentésben való civil részvétel fontosságát. Tudniillik a rendezvény célja voltaképpen ennek a mozgalomnak az elindítása; egy plébános magánfelajánlása nyomán kellene odáig buzdulnia a társadalom felelős – és tehetős – tagjainak, hogy befizessenek az állampolgári öntudat kasszájába. Csakhogy nehéz lesz erre az elvárt, ám önkéntes áldozathozatalra apellálni, ha közben a kormány megint „lekérdőívezi” a lakosságot, ezúttal a szociális ellátások témakörében, de hasonlóképp demagóg módon, mint az alkotmánytervezet esetében – minthogy az újabb haszontalan „konzultáció” potom nyolcszázmillióba kerül. Az igazi kérdés persze nem más, mint az, hogy Matolcsy ámokfutását, ezt a szakmai blöfföt, meg a hozzáadott kétségbeejtő hangnemet miért tűri, mi több vállalja fel a Fidesz-kurzus vezető garnitúrája? Hiszen a nemzetgazdasági miniszter minden megszólalása felér egy újabb hitelrontási akcióval – legalábbis a határokon kívül mindenképp. A nemzetközi pénzügyi szervezetek csakúgy értesülnek az alpári kifejezésekről, mint az unió politikai establishmentje, és nem kell jóstehetség előre látni, hogy az ismétlődő sértegetések nem maradnak következmények nélkül. A gazdasági „szabadságharc” mantráját egyszerűen jól fejlett politikai ostobaságnak tekintik, hiszen tudvalevő, hogy egy ennyire nyitott, vagyis a világgazdasági helyzet változásainak alapvetően kiszolgáltatott nemzetgazdaság függetlensége eleve csupán illúzió lehet. Magyarország munkaerőpiacát a multinacionális cégek tartják fenn. Hogy csak az autóipart vegyük: az Audi, az Opel, a Mercedes és a Suzuki nélkül egész térségek maradnának foglalkoztatási lehetőségek nélkül – nem véletlen, hogy szép csendben az Orbán-kormány is horribilis kedvezményekkel támogatja itteni beruházásaikat. És ha a külföldi szolgáltatókra nem vethették volna ki az Európában példátlan nagyságrendű válságadókat, vajon miből mentették volna meg a költségvetést?Szabadságharc? Fenét. Sarcpolitika – ameddig van kit megsarcolni. De akkor legalább használjanak tisztességes hangot azokkal, akiket megvágnak, akik munkahelyet teremtenek, és adóznak a nyereségük után. Mert a Matolcsy-féle pökhendiségből – amelyet persze azonosítanak az egész kormányzat stílusával –, a potenciális befektetőknek mindinkább elegük lesz. A romló hangulatot a diplomáciai csatornák folyamatosan és egyre határozottabban visszajelzik; a külföldi kereskedelmi képviseletek és szervezetek arra figyelmeztetnek, hogy ma már a működő tőke kétszer is meggondolja, Magyarországot válassza-e a tágabb régió ajánlatai közül.A nemzetgazdasági miniszter megfékezése azonban várat magára. És miután maga Orbán Viktor többnyire miniszterével egyező hangot üt meg, a jobboldal józanabbjai tehetetlenek. Fátumként fogadják el, hogy a „nemzeti összefogás” belföldi kommunikációjának oltárán feláldoztatik az ország nemzetközi presztízse.