Példátlan eset, hogy az ENSZ főtitkára budapesti látogatása alkalmából a köztársasági elnök rezidenciáján lényegében arra oktatta vendéglátóit, alkotmányozó munkájukban igyekezzenek megfelelni a nemzetközi jogi normáknak. A nem épp tapintatos, és épp ezért oly feltűnő diplomáciai figyelmeztetést a magyar kormány emberei még elengedték a fülük mellett, de aztán következett a német külügyi államtitkár, aki nemkülönben fájó aggodalmainak adott hangot az alkotmánnyal kapcsolatban. Ezt már nem hagyhatta szó nélkül Szijjártó Péter: szokott arroganciájával utasította vissza az „elfogadhatatlan beavatkozást”, és megint egyszer előadta untig ismert, sekélyes szövegét, miszerint elmúltak azok az idők, amikor külföldi hatalmak diktálhattak nekünk. A Wall Street Journalban ugyanekkor Navracsics Tibor publikált magyarázó cikket az új alaptörvény nagyszerűségéről – írása egyrészt tendenciózusan hallgat a sokat bírált részletekről, másrészt igencsak átlátszó csúsztatásokkal próbál pozitív vívmányokat tulajdonítani a textusnak. Martonyi János a Die Weltnek adott interjújában azon erőlködik, hogy a kis nemzetek természetes szükségleteként indokolja a lap által kifogásolt Nemzeti Hitvallás fellengzősségét és történelmi hivalkodását, Lázár János pedig sajtótájékoztatón háborodik fel, hogy Sólyom László egy német napilap hasábjain, azaz „külföldön szidalmazza az országot” – minthogy a volt köztársasági elnök interjúja kemény szakmai elmarasztalásban részesítette
a Fidesz-alkotmányt.
A magyar alaptörvényt ért bírálatok kormányzati visszhangjából tehát bízvást leszűrhető, hogy mindazok, akik ebben a témában hivatalból megnyilatkoznak, kétségbeejtően nem értik, mibe keveredtek. Vagy ami még ennél is rosszabb: nem akarják megérteni. Persze, kényszerhelyzetben vannak, hiszen az alkotmányos merénylet elvégeztetett, nincs visszaút, most már kötniük kell az ebet a karóhoz. Ugyanakkor a feladat – bebeszélni a világnak, hogy ez az alkotmány nemhogy nem szűkíti az állampolgári jogok garanciáit, de egyenesen a létező alkotmányok legjobbika – tökéletesen reménytelen. Navracsics Tibor képzett politológus létére úgy tesz, mintha nem ismerné sem Sólyom László, sem más nemzetközi szaktekintélyek lesújtó véleményét, és ezzel csak magáról állít ki kevéssé hízelgő bizonyítványt. Martonyi János jobb sorsra érdemes intellektusával egy nyilvánvaló zagyvalékot próbál jelentéssel felruházni. Lázár János kirohanása pedig arról árulkodik, hogy amennyiben a mai Európa valamelyik vezető sajtóorgánumában bármely közszereplő hazája politikai viszonyairól kifejti az álláspontját, az a Fidesz frakcióvezetője szerint még mindig a külföldön elkövetett országszidalmazás kategóriájába tartozik. Ezek az urak – és akkor ne is beszéljünk a rendszeresen porcelánboltba tévedő miniszterelnöki szóvivőről – retorikájukat készségesen hozzásüllyesztették a képviselendő színvonalhoz,
vagyis ahhoz az alkotmányjogi blaszfémiához, aminek létrejöttéért különböző mértékben, de mindannyian felelősek. Személyes drámájuk természetesen éppen az, hogy egyszerre formálói és kiszolgálói egy olyan politikának, amely törvényszerűen vezetett az alkotmányos jogállam megrongálásához; noha lehetséges, hogy amikor ráléptek erre az útra, még maguk sem tudták, milyen messzire viszi őket a vállalhatatlanba.
Ami persze jóindulatú olvasat. Mert nehéz elképzelni, hogy már jóval a választások előtt, sőt, akár a korábbi évek folyamatos hecckampányában ne látták volna, miben vesznek részt, mire gyürkőzik Orbán Viktor, és nekik maguknak mi lesz a dolguk a győzelem után. Odáig érthető, hogy a várt kétharmad birtokában kivételes hatalomkoncentrációra készültek, hiszen a Fidesz természetrajzának ismeretében senki nem is remélt tőlük ennél szofisztikáltabb, hogy azt ne mondjuk, konszolidációra hajló metodikát. Azt legfeljebb a józan ész, a mértékletesség és az ország társadalmi gondjainak mélyreható ismerete diktálhatta volna, de hát a Fidesz hosszú ideje mindennek krónikus hiányában politizál. Amire azonban a legpesszimistább elemzők sem számítottak, az éppenséggel az alkotmányozás szégyenteljes mikéntje és tartalmi agressziója volt: tehát nem önmagában az keltett megdöbbenést, hogy
a jobboldal új alaptörvényt akar – noha erről
a kampányban mélyen hallgatott –, hanem a kivitelezés módszertana, illetve az alkotmánybírósági és állampolgári jogosítványokat olyannyira radikálisan szűkítő kodifikáció.
S hogy mindennek a tetejébe a Fidesz lényegében arra fog garanciákat törvénybe iktatni, hogy esetleges választási veresége esetén a következő kormány tehetetlenül, béna kacsaként bukdácsoljon, amíg a Költségvetési Tanács segédletével meg nem puccsolják – nos, ez a kóros politikai szindróma még az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvek között sem szerepelt. Hogy a demokrácia díszletei között Orbán autokrata hatalmi struktúrát épít, ahhoz nem fért kétség, de ehhez nem volt feltétlenül szüksége a világszerte becsült magyar alkotmányosság megerőszakolására.
A miniszterelnök mégis ezt tette, és ezzel a hübrisz, a mértéktelenség bűnébe esett. Emberei többségének ez aligha okozott problémát; a jobboldali képviselők túlnyomórészt fel sem fogták, mihez asszisztálnak. De éppen azok, akiknek most szembe kell nézniük a megalázó következményekkel, már menet közben pontosan tudták, hová sodródtak. Ők tisztában voltak azzal, hogy habár Magyarországgal – legalábbis közjogi értelemben – lenyelethetik a művüket, Európa demokratikus közvéleménye azonban kérlelhetetlenül úgy ítél majd róluk, ahogyan megérdemlik.
Hasztalan a kormányzati hepciáskodás; az uralkodó politikai garnitúra végzetesen leértékelte magát a világ előtt.
2011. 04. 22. (XV/16)
