A most nyilvánosságra hozott anyag azonban számomra – és szerintem sok más
ember számára is – érthetőbbé tette az élő történelmet, sok apró vagy épp
sorsfordító mozzanatot, amelyek hatásait a mai napig sokan érezzük.
Gyerekkoromban csak annyit tudtam, hogy a nagyapám rossz ember, börtönviselt.
Nem volt szabad róla beszélnünk senkinek. Sokáig nem kérdeztem
Apám
tájékozottsága, az irodalomban és más területeken való jártassága nem volt
számomra összeegyeztethető a 8 általános végzettségével. Csak annyit mesélt,
hogy agronómusnak készült, de nem sikerült neki. Szégyellte, ezért sokáig nem
kérdeztem
Nővére színjeles volt a középiskolában, de „apja magatartása miatt”
őt is visszautasították a felsőoktatási intézményekből. Tíz évet kellett várnia,
hogy esti tagozaton, „suttyomban” elvégezhesse a tanárképzőt. Egy alkalommal
anyám munkahelyet akart váltani, a helyi katonaságnál akart elhelyezkedni.
„Politikai megbízhatatlanság” miatt visszautasították a felvételi kérelmét. Nem
értettem.
Ma már tudom, hogy egy olyan gonosz kor és kontroll áldozatai ők, amelynek köze
nem volt a demokráciához, az emberi élet értékének megbecsüléséhez, az egyéni
szabadságjogokhoz. S bár ez a sötét időszak elmúlt, a rendszerváltás megtörtént,
ezek az emberek továbbra is sorsukban hordozzák a múltat. Itt élnek közöttünk ma
is, akik az agronómusi álmaikat kénytelenek voltak felváltani egy családi
barackoskertre, egy esetleges karriert elengedni, és irodai alkalmazottként
kihúzni a nyugdíjig stb.
Az én nagyapám bűne papíron falopás volt, két évet kapott érte. Kérdeztem:
valóban megtette? Hogy miként? Az 56-os forradalom idején megválasztották a
helyi munkástanács elnökévé. Ebben a minőségében volt a forradalom egyik ottani
kulcsembere, és ugyanebben a minőségében osztott a rászorulóknak tűzifát a
faluszéli erdőből. A börtönévekről nem sokat tudok. Élete végéig azonban úgy élt
– még a rendszerváltás előtt halt meg –, hogy be volt rendezkedve egy következő
forradalomra, háborúra. Szerény, szegényes kis viskójába zsákszámra halmozta fel
a tartós élelmiszert, s mindig arról biztosított bennünket, hogy háború idején ő
majd ellát minket.
Sok-sok embert nyomorított meg egy olyan kor, amiről csak remélni tudjuk, hogy
soha, semmilyen formában nem tér többé vissza hozzánk. Ennek a felelősei mi
vagyunk, az itt és most élő emberek, akiknek kötelességünk, hogy ne engedjünk be
pici elhajlásokat sem, amik az emberi szabadságjogokat próbálják korlátozni vagy
emberi életeket kívánnak saját céljaik elérésére felhasználni.
Zsámbokiné Huszár Anett
Kecskemét
2008. 07. 04. (XII/27)
