Katonai tiszteletadás a Horthy-korszakban. Már az iskolákat kaszárnyásították
1940 és 1942 között – most hatvan éve – folyamatosan kaszárnyásították az iskolákat. A papság aggódott, tartván attól, hogy kiveszik a kezéből a nevelést az őrmesterek. A kormány igyekezett az aggódókat megnyugtatni, ezért a korábbinál is jobban szorgalmazta az ifjúság vallásos nevelését. Természetes, hogy a buzgó megyei lap ezt is ünnepelte. Egyik munkatársa lelkes cikkben magyarázta a "nemzetmentő" gondolatot: "Az ifjúság nevelése a két egyenruhás testület, az egyház és a hadsereg kezébe kerül." Még a szavak is sérthették az állampolgárok egy részét, főként a protestánsokat. A protestáns lelkészek ugyanis nem jártak egyenruhában. (Az ország némely részében, némely egyházi hivatalokban viselték az úgynevezett "papi civil"-t, de a többi lelkész ezt divatozásnak minősítette.) Magyarázatként jegyezzük meg, hogy az újság egyházi ügyekben egyoldalúan katolikus volt, protestáns ügyekről csak lapalji "szinten" szokott említést tenni. A protestáns gyülekezeteket véletlenül sem nevezte egyháznak, mindig csak felekezetnek. A város katolikus főpapi székhely volt, nem nagyon illett ott más vallásúnak lenni.
Bár a két "egyenruhás testület" együttműködésének ezután is voltak zavart pillanatai, általában nem hivatalosan – a püspöki kar kétségei, a paptanárok egy részének ellenszenve a militarista neveléssel szemben, a tisztek lenézték a papságot stb. –, valahogyan mégis ment ez az együttműködés, és megteremtette a maga "eredményét". Tanúsíthatja az a mintegy fél tucat osztálytársam, akik elpusztultak a "magyarság számára értelmetlen és eleve kilátástalan háború"-ban. (Az idézett szavakat Mindszenty bíboros egyik szentbeszédéből vettem.) Egyetlen osztályból! Az egész iskola háborús halottainak névsora megtöltött egy nagy márványtáblát. (Az avató szónok áldozatokról beszélt!)
Szóval hatvan éve íródott az a "lelkes" cikk, az akkori hivatalos ideológiát hangszerelte provinciális előadásra. Nem jubileumi alkalom. De megint van "aktualitása". A 168 óra cím? hetilap egyik nem régi számában megjelent egy fénykép, rajta Szabó János honvédelmi miniszter, a háttérben asztal vagy íróasztal, rajta feszület. (Állami helyiségben.) A miniszter köztudottan a katonai erények és a kötelező katonai szolgálat híve; egyszer (a nyáron, úgy emlékszem) azt mondta: régen szégyen volt, ha egy fiút nem vittek el katonának; hozzátette, hogy "ide kell visszajutnunk". A kijelentés legfontosabb szava a "kell", mert azt a miniszter is tudja, hogy milyen nagy az ellenállás a katonaállítással szemben; az ellenzék a megszüntetését követeli, Pesten pedig ilyen falfirkák jelennek meg: "Ne vonulj be!"
Ez a fergeteges visszarohanás a múltba még konzervatív buzgalomnak is sok. Az állítólag nemzeti elkötelezettség? miniszter nem ismeri népdalainkat. Mert az a hajdani szegény ember balsorsaként, gyötréseként idézi a katonáskodást. Még a kormány által tavaly kiadott daloskönyv katonadalainak is ez az üzenete. (Kivéve az 1848-as katonadalokat. Kossuth Lajos egy kis időre népszerűvé tudta tenni a sereget. De Szabó János nem Kossuth
)
Nem látszik annak a hatása sem, hogy a vallásos lelkiismeret segítségével próbálják támogatni "a haza védelmének" kötelezettségét. A vallási érv szánalmas. De a jobboldali hatalom már kezdő idejében elárasztotta a laktanyákat tábori lelkészekkel, meg a feszület a miniszter hivatali asztalán
Úgy látszik, ilyen módon is próbálják visszatolni az idő mutatóit hatvan évvel ezelőttre, felújítva a "két egyenruhás testület" szövetségét. De nincs jele, hogy a hívő fiatalok lelkesednének a sorozásért.
Hatvan éve a kaszárnyákban is lehetett feszületet látni. Jegyezzük meg a feszületről, hogy a hazai egyházak közül csak kettő fogadja el a hit jelvényeként, a többi inkább sértőnek tartja. De egyszer katolikus prédikációban is azt hallottam róla, hogy ízléstelen, és a Megváltó halálának ábrázolásában félrevezeti a híveket.
Szabó János nem tartozik a vezető kormánypárthoz. Egy "szövetséges" pártot képvisel a kormányban, egy olyan pártot, amelyikről jelenleg nem tudjuk biztosan, hogy létezik-e, és ha igen, akkor hol. Véleményét tehát nem vehetnénk kormányeszmeként. Nemrég azonban a miniszterelnök azt mondta, hogy ő egészen másként néz az olyan emberre, aki katonai esküt tett. Eszerint rám is "egészen másként" kellene néznie. Katona, hála Istennek, nem voltam. De 1944 nyarán az egyetemistákat elvitték Erdélybe erődítéseket ásni, mentem én is; az indulás előtt katonai esküt kellett tennünk. (Ezt az áhítatot a kommunista hadsereg is megtartotta.)
Mondta ezeket a miniszter és a miniszterelnök akkor, amikor a civilizált NATO-államok átállítják honvédelmüket a hivatásos hadseregre. Megyünk visszafelé, mint a rák?
A vallás és a fegyver szövetségének visszaállítási kísérletét a hívőnek Jézus szavaival kell elutasítania: "Aki fegyvert fog, fegyver által vész el." Ez számunkra nemzeti érvény? üzenet is: láthattuk, ha a magyar fegyvert fog, elveszíti az országot, hiába a (hatalom által kikényszerített nemzetpusztító áldozat.
A honvédelem természetesen valamennyi állampolgár kötelessége. Hívőé, nem hívőé egyaránt. Még a nemzetiségieké is. De ez nem jelentheti, hogy az államnak joga van az egyénre paranccsal egyenruhát húzni, kezébe fegyvert nyomni, életveszélybe vezényelni. Az átlagember számára a honvédelem magatartás és tevékenység, eszköze a munka és a tudás. Ebben a honvédelemben szövetségesek lehetnének az egyházak is.
De erről a hatvan évvel ezelőtti buzgó tollnok nem írt, és egészen másféle "honvédelemre" akarta nevelni az ifjúságot.
(a szerző nyugalmazott egyetemi tanár)
2001. 09. 15. (V/37)
