A magyar verzió elsősorban a középosztálybelieket támogatná, tehát nem minden nagycsaládost egyformán. A „klasszikus családi adózás” alapgondolata szerint az adóteher megállapításánál figyelembe vennék az eltartottak számát. (Itt minden szónak jelentősége van, hiszen az eltartottak nem csak gyermekek lehetnek – a definíció szerint.) E modell egyik őspéldájaként – Németország mellett – bemutatott Franciaországban 1980-ban vezették be a harmadik gyerek után járó pluszkedvezményt azzal a szándékkal, hogy több gyerek vállalására ösztönözzék a párokat. A viszonylag magas jövedelmű családok esetében azonban a gyerekvállalási hajlandóság csak közel egy évtizeddel később változott a kívánt irányba. Tény viszont, hogy a három gyermeket nevelő francia családok 70 százaléka egyáltalán nem fizet adót, miközben ez az arány a kétgyermekeseknél csak 10 százalék.
A Fidesz politikusa szerint erre a lépésre nagy szükség van, hiszen a statisztikák – köztudottan – elszomorítóak: a magyar családok termékenységi rátája (azaz, hogy egy nőnek átlagosan hány gyermeke lenne a 15-től 49 éves korig tartó korszakában) kimondottan alacsony (1,34), habár a térségünkben átlagosnak mondható. Az Eurostat egyik sokat emlegetett jóslata szerint 2060-ra a magyar lakosság – a be- és kivándorlókkal együtt – 8,7 millióra csökkenhet, miközben a 65 éven felüliek aránya pedig a mostani duplájára, 32 százalékra emelkedhet.
Fejlett országokban a lakosság szinten tartásához 2,1-es termékenységi mutatóra volna szükség. Az elmúlt évek felmérései szerint a legjobb aránnyal Franciaország büszkélkedhet az unióban (1,98). Ennél jobb adatokat csak Izlandon mértek – Európán kívül. Általánosságban elmondható, hogy minél északabbra és nyugatabbra megyünk, a gyermekvállalási kedv annál biztatóbb. Nem igaz viszont, hogy a katolikus többségű országokban alapvetően több gyermek lenne: e kategóriában csak Írország produkál jó arányokat.
Az új adózási javaslat felvetése óta számos vélemény, kritika és ellenvetés látott napvilágot a magyar sajtóban. A legtöbb sajtóorgánumban idézték Stefán-Makay Zsuzsannának, a francia demográfiai kutatóintézet munkatársának tanulmányát, aki szerint kevés a rendelkezésre álló adat ahhoz, hogy biztosan ki tudják jelenteni: a francia gyerekvállalási kedv a családi adózásnak köszönhető. Vegyük például a bevándorlókat: az elmúlt évtizedekben Franciaországban igen könnyen osztogatták az állampolgárságot. Miután az afrikaiakat (marokkóiakat) is franciaként tartja nyilván a helyi statisztikai hivatal (INSEE), az ő családi adataik is beleszámítanak a „közösbe”. Az INSEE szerint a Franciaországban élő marokkói származású anyák termékenységi rátája 3,8 volt 2007-ben, míg az „őshonos” francia anyáké csak 1,7!
Abban a legtöbben egyetértenek, hogy egyetlen intézkedés még kevés a magyar sikerhez. Sőt, többen egyenesen „meglepőnek” tartják, hogy „egy keresztény párt a pénzben látja a gyermekáldás forrását”. Nem mellékes tényező az sem, hogy hazánkban az adóköteles jövedelmek mennyisége nem arányos az érintettek számával – az adórendszeren keresztül pedig csak ezt a szűkebb réteget lehetne befolyásolni. Hazánkban ma a közel 10 millió lakosból kevesebb mint 4 millió az alkalmazottak száma. Ezek közül is 1 millióan alig fizetnek személyi jövedelemadót az adójóváírások miatt. Az alkalmazottak mellett van még pár százezer egyéni vállalkozó, akik fizetnek személyi jövedelemadót, de nem jelentős arányban. Maradt tehát szűk 3 millió fő a közel 4 millió magyar háztartással szemben. A háztartások jó részét tehát nem tudná elérni a családi adózás, mert sok családnak egyszerűen nincs elegendő adózott jövedelme. Emellett megfontolandóak azok az érvek is, melyek szerint ez az újabb elem csak tovább bonyolítaná az amúgy sem egyszerű magyar adórendszert, a (várt) pozitív hatása pedig gyakorlatilag kiszámíthatatlan.
Franciaországban a családokra fordított állami kiadások elérik a GDP 6,3 százalékát, ami évente közel 108 milliárd euró. A francia sikerhez hozzátartozik még – állítja Stefán-Makay –, hogy a munkába visszatérő nők könnyen elhelyezhetik gyereküket, a magyarországinál jóval több a bölcsődei férőhely, a részmunkaidős állás. Ezzel azonban – az internetes kommentek tanúsága szerint – sok olvasó nem ért egyet: „a francia gyermekellátási rendszer jó, de tapasztalatból állítom, hogy a magyar sokkal jobb. Kinn nagyon kevés a bölcsőde. A gyerekvigyázók bérének egy részét valóban az állam fizeti, de a fennmaradó rész sem kevés. És hogyan menjen vissza dolgozni az anyuka, amikor az óvodás korú gyerekek többsége nem ehet az óvodában, mert állítólag ehhez túl kicsi?! A gyerekeket délben haza kell vinni, majd délután vissza egészen ötig.” Több külhonba szakadt honfitársunk kritikus a francia modellel kapcsolatban, és úgy látja, hogy nem lenne szerencsés egy olyan mintát követni, amit az „ötletgazda” is fokozatosan leépít. A gyakorlat olyan eseteket szült, amelyek plusz költségekkel és káros munkaerő-piaci következményekkel jártak. Lássunk néhány példát: Franciaországban az eltartott feleség után a férj nem fizet biztosítást, azaz ugyanannyit fizet, mintha csak saját magát biztosítaná. Egy járulékért két személy részesül egészségügyi ellátásban, ami elég magas összeget tehet ki, különösen idősebb emberek esetében. A franciáknál minden második házasság válással végződik, ennek köszönhetően néhány éve gyakorlatilag megszüntették a nőtartás intézményét – maradt egy minimális összeg a válás után 2 évig. Egy 10-15 évig otthon lévő asszony azonban már jórészt takarítói vagy gyerekvigyázói állásokra tud csak sikerrel pályázni.
2010. 05. 21. (XIV/20)
