Fotó: Somorjai László
Társaságuk számos csődbe jutott kórház és állami vállalat gazdálkodását
tette rendbe, így rálátása van az állami vállalatok működésére. Felmerül a
kérdés, ha a szakember képes rövid idő alatt lefaragni akár több száz milliós
adósságot, és helyes pályára állítani a csődbe jutott intézmények működését,
akkor a kórházak tömeges csődje helyi szintű hozzá nem értés miatt áll elő, és
nem az egészségügy finanszírozási rendszerének elégtelensége miatt.
– Az egészségügy talán az utolsó szocialista típusú rendszer Magyarországon.
A szocializmusban ugyanis nem az volt az állami vállalatok célja, hogy
hatékonyan működjenek, hanem az, hogy a működés hiányosságait minél nagyobb
állami támogatással kompenzálják. Az egészségügyben ma, a rendszerváltás után 17
évvel is hasonló a helyzet: ki tud több pénzt „kinyerni” az OEP-től. Ezt a
hozzáállást egyébként maga a rendszer is lehetővé teszi. Előállhat az a furcsa
helyzet ugyanis, hogy ugyanazon gyógykezelésért, ha egy nap alatt látják el a
betegeket, akkor a kórházak csak a töredékét kapják meg annak a
finanszírozásnak, mintha néhány napig benntartanák a pácienst. A kórházak tehát
érdekeltek abban, hogy egy-egy betegségből – a szükséges és valós beavatkozáson
felül – a maximum bevételt hozzák ki.
Nyilván ezt azért teszik, mert egyébként még rosszabb anyagi helyzetben
lennének.
– Így van. Nem a kórházakkal van alapvetően baj, hanem magával a
rendszerrel.
Önök, amikor meghívást kapnak egy csődbe jutott kórházhoz, hogyan látnak
munkához? Milyen tipikus problémákkal találják szembe magukat?
– Igyekszünk megkeresni azokat a pontokat, ahol növelhetők a bevételek és
csökkenthetők a kiadások. Gyakran találkozunk azzal, hogy előnytelen
szerződéseket kötöttek a beszállítókkal. Újratárgyalás után mind az árak, mind a
fizetési feltételek tekintetében jelentős előnyre tehet szert az intézmény.
Komoly ésszerűsítések érhetők el a megfelelő létszám tekintetében is. Jellemző
probléma, hogy a dolgozók nem a végzettségüknek megfelelő feladatokat látják el.
Orvosok például rengeteg időt töltenek adminisztrációval, pedig ezt középiskolai
végzettséggel is el lehetne látni. Vagy említhetnénk a diplomás ápolókat is,
akiknek nem az elfekvő betegeket kellene tisztába tenniük. A tapasztalat szerint
lényegesen ésszerűbbé lehet tenni a gazdálkodást a gyógyítás, a gyógyszer-,
illetve a műszerbeszerzés tekintetében is. Ezekkel és hasonló változtatásokkal,
ésszerűsítésekkel akár 5-10 százalék is lefaragható a kiadásokból, ami egy
közepes kórház esetében évi 200-300 millió forinttal csökkentheti az
adósságállományt.
Ha a tapasztalatunkat kérdezte, el kell mondani, hogy a jelentős tartalékot
hordozó strukturális változtatásoknál rendszerint komoly ellenállásba ütközünk
mind a vezetőség, mind a főorvosok részéről. Alapvetően ellenérdekeltek a
változásokban. Erősen ragaszkodnak a meglevő pozíciójukhoz, mert a változások
közvetlenül érinthetik az egzisztenciájukat. Az egyik kórházban beszélgettem egy
főorvossal, megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha a mostani indokolatlanul alacsony
bruttó 300 ezer forint helyett egymillió forint lenne a bruttó fizetése, de
megszűnne a hálapénz. Azt mondta, nem örülne, mert a mostani zsebbe kapott
paraszolvencia révén jobban jár. Érthető tehát, hogy a kórházak vagy egyes
osztályok összevonása miért vált ki ekkora felzúdulást, ellenállást.
Úgy tűnik a szavaiból, hogy ezt komoly problémának, akadálynak tartja a
„rendszerváltásban”.
– Így van. A mostani kórházigazgató- és főorvos-társadalom jórészt a
szocializmusban „szocializálódott”, és „birodalmuk” máig érintetlenül maradt.
A kórházigazgatók és a főorvosi gárda jól kijön egymással, közös az
érdekszférájuk. Az igazgatóknak nincsen motiváltságuk, hogy adott esetben
konfliktusba keveredjenek a főorvo-sokkal, és belemennek olyan pénzköltésekbe,
amelyek nem térülnek meg, hanem eladósítják az intézményt. Ezzel a jelenséggel
egyébként a csődközelbe jutott állami vállalatoknál is gyakran találkozunk.
Abban az esetben azonban, ha nyereségérdekelt gazdasági társaságként működnének
a kórházak, a kinevezett igazgató nem engedné meg a pazarlást, mert elküldenék,
ha nem működik gazdaságosan az intézmény. Ezáltal a hatékonysági érdeket a
jelenleginél sokkal megalapozottabban és eredményesebben képviseli.
Nemcsak a szakma részéről van nagy ellenállás a reformokat illetően, hanem a
politikai ellenzék és a társadalom részéről is. Elég csak megemlíteni a
népszavazást. Hogyan tartja kivitelezhetőnek a kórházak privatizációját,
részvénytársaságokká való átalakítását ilyen körülmények között?
– Ez két különböző dolog. Nincsen szó privatizációról. Az önkormányzatok
továbbra is százszázalékos tulajdonosok maradnának, ők határoznák meg a
tőkebevonás feltételeit. Nem lenne eladható az ingatlan, kötelezően megmaradna a
kórházfunkció, de a működtetésbe beengednék a magántőkét.
A befektető végezné az üzemeltetést és finanszírozná a szükséges fejlesztéseket,
ő adná a menedzsmentet, de csak a kórháztulajdonossal egyeztetett módon juthatna
a befektetése megtérüléshez.
Azért van szükség a magántőkére, mert a jelenlegi finanszírozási rendszerben jó
esetben el lehet ugyan valahogy evickélni, elkerülni a csődöt, de fejlesztésekre
már nem marad forrás. A magántőke tehát elsősorban a fejlesztésre kell. Ma
jellemző a kórházvezetőkre, hogy ha sikerül is pénzt szerezniük állami forrásból
fejlesztésekre, nem nézik annak a megtérülését, a hasznosságát. Miközben a
gazdaság minden területén alapkérdés, hogy megtérül-e a befektetés, az
egészségügyben ez a téma fel sem merül, ezért sem hatékony, gazdaságos a
működés. Egyrészről óriási a pénzhiány a rendszerben, másrészt az
ezermilliárdnál is nagyobb üzletből sokan profitálnak, például a gyógyszeripar,
a műszer- és berendezésgyártók, forgalmazók. Önmagukban nem segítik a
finanszírozási problémák megoldását a kórházakban a már most is bent lévő,
magánpénzből jól működő részlegek (mint például a CT, MR, dialízis) sem, mert
ezek csak a saját nyereségükben érdekeltek, így a magántőke nem az egész
intézmény gazdaságos működését szolgálja.
Ha beléphet a magántőke az intézményekbe, igen komoly pénzt kell
befektetniük, tekintve a sok esetben elavult víz- és fűtésrendszerre, a
szükséges festésre stb. Hogyan térülhet meg az egészségügybe fektetett pénz,
miközben maga a finanszírozási rendszer csak a vegetálásra ad lehetőséget, és
nem tud profitot termelni?
– A kórházaknak nem csak az egészségügyi biztosítótól származhat bevétele.
Olyan szolgáltatásokat is kialakíthatnak, amelyek plusz bevételeket
jelenthetnek. Ilyen lehet például a szállodaszolgáltatás, amikor külön díjazás
fejében igényesen kialakított, tévével ellátott egy- vagy kétágyas szobákat
ajánl az intézmény, vagy fizetős egészségügyi szolgáltatásokat, mint a
menedzserszűrés, szépészeti beavatkozások.
Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne hallanánk az egészségügyreformról, mégis
keveset tudunk róla. Hogy látja, milyen irányba tartunk?
– Annyi biztos, hogy maga a jelenlegi rendszer rossz. Ahogy a szocializmust
nem lehetett javítgatni, úgy az egészségügyet sem. Szét kell szedni, és újat
építeni helyette. Nem tudjuk, mi készül a minisztériumban, de amit eddig
ismerünk, az még nem teljes körű. A bevezetett vizit- és napidíj változtat ugyan
a betegek hozzáállásán, és a biztosítási rendszer tervezett módosítása is az
igényoldalon és a finanszírozáson, de ezek a változtatások a kórházi oldalt
lényegében érintetlenül hagyják. A kórházi ágyszám csökkentése ad egyfajta
költségtakarékosságra való ösztönzést, de alapvetően meghagyja a régi struktúrát
és viszonyokat. Továbbra sem lesz érdekelt a vezetői és a főorvosi gárda a
hatékony, gazdaságos működtetésben. Ha pedig a kórházműködtetésbe nem kerül be
az ezt az érdekeltséget is megteremtő magántőke, nem lesz pénz a fejlesztésre,
nem javul a szolgáltatások színvonala. Gyakorlatilag a betegek érdemi javulást
nem látnak majd, és megint csak egy félmegoldással leszünk előbbre.
2007. 07. 05. (XI/27)
